A titokzatos Dobozváros

316195_2292514879848_6140451_nA munka kellős közepéből sikerült egy kicsit kiragadnom Lakatos Istvánt. Épp a novemberben megjelenő Dobozváros című könyvének illusztrálásán dolgozik. Erről, és még nagyon sok minden másról beszélgettünk…

Sok minden történt veled az elmúlt két évben. Többször is megnyerted a legrangosabb képregényes díjat, az Alfabéta-díjat, különböző kategóriákban. 2010-ben az év rajzolója lettél, megjelent a Lencsilány köteted, és a finisében vagy egy könyv megjelenésének, amit te írsz és rajzolsz.
Hogyan éled meg magad körül ezeket a változásokat?
L. I.: Furán élem meg. Az biztos, hogy ezek nagyon sokat jelentenek, mert nagyjából csak ez van. Normális, igazi életem nagyjából nincs is.
Ezt hogy érted? Nem ez a normális?;)
L. I.: Nem. A normális élet az, hogy az ember eljár dolgozni, aztán találkozik a haverjaival, aztán hazamegy, van albérlet, amit fenn tud tartani, ilyesmi… Amikor épp nem csinálok semmit sem, mert nem megy, mint mondjuk a télen és tavasszal, akkor olyan, mintha nem is léteznék. Az nem jó.
Azt értem, hogy van alkotói folyamat, meg azt is, hogy van olyan, hogy töltődik az ember, amiből meríthet később. Úgy tűnik, ez nálad nem így működik. Végleteket élsz meg?
L. I.: Hú, nagyon. Amire azt mondják, hogy töltődés, én azt totális ürességnek és fölöslegességnek élem meg, és mivel nálam csak fekete meg fehér van, sokan ezt nem is bírják elviselni. Amikor nem megy a rajzolás, akkor nagyon padlón tudok lenni. Hogy miért nem megy éppen, annak sok oka lehet.
Úgy hallottam, minden művészt nehéz elviselni alkotás közben.;) Amikor épp benne vagy egy munkában, mennyire zárod ki a külvilágot, mennyire vagy tudatában a hétköznapoknak?
L. I.: Egy lusta disznó vagyok alapvetően. Elkezdeni nagyon nehéz. Úgy általában is, meg napi rendszerességgel is. Tök durva, hogy ez most talán először az életemben, megváltozott. Felkelek, megiszom a 2-3 kávémat, lecsekkolom a mélt, a fészbukot, meg a többit, aztán csinálom. Tegnap épp reggel fél hatig, nagyjából délután egytől. Ha benne vagyok, akkor tényleg nem érdekel, mi zajlik körülöttem, azt sem tudom, milyen nap van, meg hagyjanak akkor békén.

3aIllusztráció a Dobozvárosból

Ha már így felhoztad a munkát, elárulhatjuk, hogy éppen a Dobozvároson dolgozol, amely novellád 2009-ben az Aranyvackor mesekönyv pályázaton a Litera különdíját nyerte el. Regény lett belőle, amit te is illusztrálsz. Mennyire kihívás neked a regényírás?
L. I.: Hú, nagyon féltem. Több okból is. Voltak kamaszkori novelláim, de azóta sem írtam, erre tessék, most meg írtam egy regényt. Szóval több okból is tartottam tőle. Az egyik maga a tény, hogy regény (ilyet még nem csináltam). Aztán, hogy a Magvető adja ki, ami azért elég nagy felelősséggel jár, tehát egyszerűen nem szúrhatom el. Plusz, mindig magasra teszem a mércét. A Lencsilány után sem csinálhattam bármit. Az is bennem volt, hogy sokan mondogatták, hogy milyen béna már, mert nincs története a Lencsilánynak, és meg akartam mutatni, hogy értsék már meg végre, az direkt olyan. Tudok én történetet írni, ha akarok, csak a Lencsilánynál direkt nincs ilyen… Szóval figyelnem kellett, és ezért jó sokáig görcsöltem.
Ilyen magad elé állított elvárások után, hogy ül le az ember regényt írni? Elkezd olvasni szakkönyveket vagy csak megiszik 2 kávét és simán kiírja magából, ami benne van?
L. I.: Fogalmam sem volt, hogyan kell regényt írni. Amikor megírtam poénból a pályázatra azt az első három fejezetet, volt valami katyvasz az agyamban, de nem gondoltam volna, hogy valaha is lesz bármi belőle, hiszen csak azért írtam meg kamuból, hogy rajzolhassak mellé. Aztán amikor kiderült, hogy ebből bizony könyv lesz, neki kellett ülnöm kitalálni a sztorit. Az ilyen „hogyan írjunk?”-típusú könyvekben nem hiszek. Ez olyan, mint a „Hogyan legyél sikeres ember?” Csináld! Aztán vagy megy, vagy nem. Szóval elkezdtem kidolgozni a történetet. Volt nálam egy füzet, vittem mindenhova, és minden ötletemet azonnal beleírtam. Mentem az utcán, félhangosan motyogva, aztán füzet elő, belekörmöltem, aztán mentem tovább. Miután összeállt a sztori a fejemben, elkezdtem darabokra szedni. Mi nem stimmel, hol lehet belekötni, és így tovább. Egy csomó olyan kérdés eszembe jutott, amivel bele lehet kötni. Akkor azon dolgoztam, hogyan lehetne azt tompítani, és sokat olvastam közben, de meseregényeket direkt nem, hogy még csak véletlenül se legyen nyúlás.

2bIllusztráció a Dobozvárosból

Miket olvastál?
L. I.: Ami éppen jött. Gondolkodnom kell, de emlékszem, a történetépítés miatt olyan rohadék kritikus lettem, hogy azóta minden suttyóságot kiszúrok, és noha azelőtt Gaiman az egyik kedvenc szerzőm volt, azóta eléggé túlértékeltnek tartom, aki egyszerűen nem tudja befejezni a regényeit. A történet kétharmadánál sitty-sutty odaken valamit, aztán részéről annyi is.
Ennek fényében remélem, hogy én rendesen be tudtam fejezni a történetet…
Egy kicsit menjünk bele a sztoriba is. Miről szól a könyved?
L. I.: Az a baj, hogy nem lehet röviden összefoglalni, másrészt nem akarok spoilerezni… Azt hiszem, a regény szövegében van egy ilyen mondat, hogy ember legyen a talpán, aki fülszöveget tud írni ehhez a történethez… Ám de… A történet kezdetén egy Székláb nevű, furcsa öregember toppan be Zalán családjához, és megmutatja a fiúnak, hogy a szüleit már jó ideje gumimásolatokra cserélték. A dolog mögött a titokzatos Dobozváros áll – ahonnan nem csupán az embereket, hanem a világ alkotóelemeit is szép lassan ki akarják cserélni. Hogy miért, azt most nem mondom el, csak annyit, hogy Zalán Székláb mellé szegődik, hogy kiszabadíthassa a szüleit. De ezzel most nagyon durván leegyszerűsítettem a történetet. Van benne egy-két fordulat, ahol szerintem tetten érthető Philip K. Dick hatása… Kicsit félek attól, hogy a Dobozváros is – a Lencsilányhoz hasonlóan – olyan, hogy nem tudom, melyik korosztály fogja a magáénak érezni. Meseregény, de nem ilyen tutálibermáliberes, mert egy csomó mesénél idegesít, hogy tele van mindenféle gügyögő szövegekkel, meg viccesnek szánt, ámde nem vicces, és nem is szellemes nevekkel. Másrészt pedig, néhány hete elolvastam az Erdőmélyét, ami meg elég meglepő volt, mert elvileg meseregény, viszont közben sokszor egyértelműen horror… Igazából csak annyit tudok, és ez már a Lencsilánynál is így volt, hogy én szeretnék olvasni egy ilyen történetet. Írni, a kisebb-nagyobb döccenők ellenére is, nagyon szerettem.

betűfaló könyvjelző copyEnnek a Zalánnak van valami köze a molyos könyvjelzős Zalánhoz?
L. I.: Az konkrétan a Dobozvárosból egy részlet, csak direkt úgy pakoltam rá a szöveget, hogy érthetetlen legyen. A figurát külön, a mesétől függetlenül találtam ki: a betűfaló, ami felzabálja a könyvekben a betűket, ha nem olvasod normális tempóban…
Most készíted az illusztrációkat a könyvhöz. A regény elkészült, túl vagy az íráson. Melyik a nehezebb, az írás vagy a rajzolás?
L. I.: Hát most éppen az illusztrációk. Igazából nem tudom. A rajzolásban már van némi rutinom.
Mikor jelenik meg a kötet?
L. I.: Most novemberben.
Lesz még több regény majd valamikor, vagy inkább a rajzok, és ezt is kipróbáltad?
L. I.: Ha nem bukik meg, és ne adj isten szeretni fogják a Dobozvárost, akkor miért ne? A jelenlegi ötleteim képregényként vannak kitalálva, és azok úgy is maradnak. Új ötlet után kellene akkor néznem.
Ha esetleg igen, csak te illusztrálhatod, vagy lenne kedved kipróbálni, milyen az, amikor a hóhért akasztják?;)
L. I.: Az érdekes lenne. Bár nem tudom. Ha nagyon fontos nekem a dolog, akkor lehet, hogy ragaszkodnék a teljesen saját megvalósításhoz. A Dobozváros elég fontossá vált a két év alatt.
De gondolom mindegyik ilyen, hiszen amikor csinálod, akkor éppen az a legfontosabb, főleg, ha végleteket élsz meg az alkotás során…
L. I.: Igen, de azért azt már menet közben is lehet érezni, hogy később mennyire lesz fontos, mennyit teszek bele magamból. Jó mondjuk, mindegyikbe beleteszem magam, de van, amibe nagyon belehalok, van, amibe kevésbé.

zello_csiko_1Illusztráció a Történetek állatokról és emberekről c. könyvből

Illusztráltad Ljudmila Ulickaja Történetek állatokról és emberekről című kötetét. Hogyan talált meg téged ez a felkérés?
L. I.: Megkérdezték a Magvetőtől, hogy illusztrálnám-e. Korábban mutattam nekik a készülő Lencsilányt, szerintem onnan tudtak rólam.
Milyen volt a könyvön dolgozni? Olvastál azelőtt Ulickaját?
L. I.: Nem olvastam. Furák is voltak ezek a mesék. De nagyon jó volt dolgozni rajta, mert kicsit vissza kellett fognom magam, hogy ne legyenek nyomasztóak és sötétek a rajzok, noha a mesék azért helyenként erősen azok. Mivel más felfogásban kellett rajzolnom, akkor nagyon sokat fejlődtem, de szerintem jók is lettek. Szeretem azokat a rajzaimat.
Míg dolgoztál a képeken, volt visszajelzésed, hogy mit gondol a rajzaidról az írónő?
L.I.: Nem. Igazából csak annyit tudtam meg, de azt is már csak később, hogy a kiadójának tetszett, aztán most olyasmit mondtak, hogy neki is.

marija_szemjonovna_2Illusztráció a Történetek állatokról és emberekről c. könyvből

Ljudmilla Ulickaja most járt Magyarországon, többek között Pesten is. Gondoltál rá, hogy találkozz vele?
L. I.: Persze. Kalandos módon sikerült dedikáltatnom a Történeteket, a jelenet már-már egy kommandós akcióra hajazott. Pesten lemondta a dedikálást, az elmúlt napok után alaposan kifáradhatott, ráadásul a kezét is eltörte. Biztonságiak gyűrűjében vonult el, és senkit sem engedtek be hozzá. Úgy volt, hogy bemehetek, aztán az ajtónál megállítottak, majd elhajtottak, aztán szomorú lettem (meg azért mérges is egy kicsit), végül elintézték, hogy elvonulván megálljon egy pillanatra, így odaadhattam a rajzokat, és dedikálta a könyvet. Tök jó volt, mert látszott rajta, hogy felismeri a rajzokat. A három legjobbat adtam neki; a magányos egereset, azt, amin Zellő csikó ül a cirkuszigazgató irodájában, a majom meg kakasnyalókát dugdos a fülébe, és azt, amin a sok kis százlábú fürdik a tejben, a macska meg nézi őket. Ez a három a kedvencem a könyvből… és tudta a nevemet.:)
Melyik figura volt, amivel a legtöbbet dolgoztál?
L. I.: A lovasat 5 napig rajzoltam, de a szúval is sok időt eltöltöttem. Nehéz volt normálisan megtervezni a figurát a sok karja miatt.
Mennyire nehéz megfogni vagy elkapni azt, hogy hogyan lát valamit egy író? Neked meg azt rajzban visszaadni?
L. I.: Egészen fura volt, mert vagy háromszor el kellett olvasnom, mire rájöttem, hogy az első mesében az ember az egérméretű. Ez nincs leírva sehol sem, csak olyan fura, hogy ott az egér, akinek van egy macskája, hogy az kapja el az embert… Nagyon nem stimmelnek a méretarányok! De tényleg nincsenek lefektetve ezek a szabályok, ezért nehéz volt, de szabad kezet kaptam. Azt szerettem volna elérni, legalábbis számomra olyanok voltak a mesék, mintha az én gyerekkoromból olvasnék valamit, ezért a rajzokat is, a színeket is kicsit olyasmire vettem, mint a 80-as évek mesekönyvei. De szerintem olyan is lett.

image_normalLencsilány

A beszélgetésünk elején említetted a Lencsilányt. Foglalkoztat még téged ez a karakter? Születnek még Lencsilányos történetek? Lesz folytatása a kötetnek? Valahol azt olvastam, két történet kimaradt a kötetből…
L. I.: … és azóta kitaláltam két újat is! Mondjuk az egyik még csak egy ötlet, ami épp arról szólna, reagálva a kritikákra, hogy miért nem lehet normális története egy Lencsilány mesének. Szeretnék még Lencsilányt, de ez nem egyszerű, mert nem akarok mesefigurát csinálni belőle. Soha nem csinálok belőle kedves kis darkos mesehőst, jópofa mesékkel.
Minden egyes történet pokoljárás?
L. I.: Igen. Erre lett kitalálva a figura. Már az utolsó mesét is kitaláltam, amivel frankón lezárhatnám ezt az egészet. Nem akarom a Lencsilányt a végtelenségig folytatni.
És tényleg le is tudnád zárni? Valahol egy komoly részed, meghatározód…
L. I.: A konkrét Lencsilányt igen. De szerintem nyomokban egy csomó más dolgom is tartalmaz Lencsilányt. Amit most fejeztem be, számomra az is egy kicsit az, a Pryck és Gríga, Kemény István Kedves Ismeretlenének azonos című fejezete alapján. Talán azért is ragadhatott annyira magával.
Nem fejezhetjük be ezt a beszélgetést, anélkül, hogy meg ne kérdezzem tőled, kik a kedvenc íróid, kik inspirálnak?
L. I.: hmm… Philip K. Dick, akinek szerintem jobbak a témái, mint ahogy ír. Elméletileg Gaiman, de benne meg nagyot csalódtam. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia, ami azt hiszem a Dobozvárosra is nagy hatással volt. Stephen King, nálam is, természetesen. Clive Barker Korbácsa, de még sorolhatnám… De mostanában Bukowski az első számú kedvencem.
Köszönöm szépen a beszélgetést és sok sikert a Dobozvároshoz!

(Az első fotón L. I. a Lencsilány kötetét dedikálja a tavalyi Moly.hu szülinapon. Mint most kiderült, éppen nekem!:) A képet Németh Kriszta készítette.)

(Megjelent Merítés 2011. szeptember)

Advertisements

3 responses to “A titokzatos Dobozváros

  1. Visszajelzés: “Nem szeretem a kényelmes könyveket…” | kultúrlény·

  2. Visszajelzés: Amikor a mustár megsértődhet;) | kultúrlény·

  3. Visszajelzés: Történetek állatokról és emberekről | kultúrlény·

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s