„mindennapi sajátörömünket add meg nekünk”

profilNémeth Kriszta színésznővel beszélgettünk egy buktaillatú októberi délutánon. A hangját egy ország ismeri, szinkronszínészként neves sorozatokban hallhatjuk, láthattuk színpadon és filmekben, készít hangoskönyveket és még ezernyi érdekes dolog közelében bukkan fel.

Kezdjük a beszélgetést talán a színházzal, hiszen ott kezdődött minden. Hogyan kerültél színpadra?
N. K.: A gimiben egyszercsak váratlanul kitaláltam, hogy márpedig én színésznő leszek. Namost ez persze egyáltalán nem volt tapsos, úgyhogy hamar letettem róla. Aztán később, amikor a Központi Antikváriumban dolgoztam, megismerkedtem a Ternyák Zolival. Akkoriban épp az RS9-ben mutatták be Bereményi Géza Légköbméter c. darabját. Mesélt róla, én meg hirtelen felindulásból elolvastam a darabot, aztán fellapoztam a Pesti Műsort, hogy megnézzem a szereposztást; na és ilymódon lényegében a képembe lett tolva (a karmám, a karmám!;)) egy felvételi hirdetés az RS9 színészképző kurzusára. Szóval, elvégeztem a kurzust, aztán ott is ragadtam néhány évre.
Milyen karaktereket formáltál? Melyik volt a kedvenced?
N. K.: Nem vagyok az a klasszikus főhős típus. Játszottam Nyinát Csehov Sirályában, ez volt az első komoly kihívás, és bár elismerő kritikákat kaptam, valamiért mégis úgy éreztem, nem sikerült igazán megoldanom a szerepet.
An Sky Dybukja magyar-amerikai koprodukcióban készült, Leah figuráját már némileg érettebben játszhattam, ráadásul elég összetett feladat volt. Misztikus, mágikus történet egy lányról, akit az esküvője napján megszáll korábban meghalt szerelme szelleme.
Az igazi kedvenc viszont Vizyné volt, az Édes Annában.

brecht

Brecht-Csontos: Az elkárhozott lélek panoptikuma

Elkezdtél más színházaknál is játszani. Melyik volt a legemlékezetesebb előadásod?
N. K.: Az első, hogy úgy mondjam, anyaszínházon kívüli élményem az volt, amikor Csontos Róbert kollégámmal az akkori Napszínház keretében gyerekelőadásokkal jártuk a budapesti óvodákat. 4-5 mesedarab volt repertoáron, többnyire vázlatosan átbeszélve, hogy ki melyik figurát csinálja. Lényegében improvizáció volt az egész. Nem volt két ugyanolyan A kiskakas gyémánt félkrajcárja előadás. Olyasmire gondolj, mint amit mondjuk a Momentán Társulat vagy a Beugró csinál. Ezekből az improvizálásokból lehetett a legtöbbet tanulni. Ha rosszul csináltuk, azonnal megjött a visszajelzés. A gyerekeknél nem lehet kamuzni. Magunk közt csak actio dell’arte-nak neveztük ezeket a gyerekelőadásokat.
Aztán persze megint más hangulata volt a Katonában, az Új Színházban játszani, vagy „alternatívként” örömjátékból műhelymunkát végezni.
A legemlékezetesebb előadás egy nagyon rövid szériát megért darab, a Takarítónők volt, amit a Biztonsági Sáv nevű kísérleti műhellyel készítettünk saját improvizációink alapján. A Takarítónők lényegében egy némajáték volt, abból a kíváncsiságból fakadt, hogy vajon leköthető-e manapság a néző nagyjából egy órán át úgy, hogy nem tánc- vagy mozgásszínházat lát, hanem azt, ahogy hét színész tornázik egy drámaíven.

dandin

Moliere – Dandin György

Ezekből az izgalmas helyzetekből, improvizációkból, hogyan kerül az ember egy olyan viszonylag kötött műfajba, mint a szinkronizálás? Az elmúlt években leginkább szinkronszínészként tevékenykedsz, olyan sorozatokban, mint pl. Lost, Narancsvidék, A szökés, Csillagkapu – Atlantisz, Pensacola, Értelem és érzelem, Vad angyal, Férjek gyöngye, hogy csak néhányat említsek. Játszol még mostanában is színpadon, vagy nagyon lefoglal a stúdiók világa? Mennyire kíván más embert a feladat, ahol „csak” a hangodat tudod használni a kifejezésre?

N. K.: A kötött műfaj bizonyos szinten csak nézőpont kérdése, hiszen egy színdarabban is kötve vagyok, legalábbis annyiban, hogy egy előre megírt karakter előre megírt pályáját kell bejárnom.
A szinkron lényegében csak technikailag kötöttebb. Úgy vettem észre, hogy egy jól felépített karakter ugyanazokat az érzelmi reakciókat váltja ki belőlem, mint abból a színészből, akit a képernyőn látok. Valószínűleg ebben rejlik a szinkronrendezők nagy misztériuma. Hogy hogyan találják meg egy adott színészhez a megfelelő hangot. Mert az nyilvánvaló, hogy itt nem pusztán hasonló alkati vagy hangi adottságokról beszélünk, hanem talán inkább hasonló szakmai kvalitásról.
Mindenesetre én a kötöttséget egyáltalán nem érzem. És talán épp ezért nem érzem a színpad hiányát, bár néhány éve már nem játszom. Minden, ami csak megtörténhet velem a deszkákon, az megtörténhet egy 3×3-mas stúdióban is. Csak rajtam múlik. És rajtam aztán igazán nem múlik. 😉
Gyakran kérdezik, nem hiányzik-e a közönség, a taps. Nem, nem hiányzik a közönség. A közönség így is, úgy is ott van, ezt tudjuk, érezzük, ilyen-olyan módon jelzi(k) is.
És nem, nem hiányzik a taps, mert annál magányosabb érzést, mint ott állni a reflektorok fényében a tapsrendben, nem ismerek. Amikor már nem vagy Nyina vagy Angyalka, vagy aki, de még nem vagy te. Vagyishogy én. Szóval az egy nagyon puszta érzés.

boribon

Elég széles a paletta a szinkronban megformált szerepeid között. Melyikben tudod leginkább saját magadat adni, amelyik leginkább testhezálló neked, és amelyik leginkább te magad vagy?
N. K.: Hát, ez most ilyen „hoztamisajándékot meg nemis” válasz lesz, mert egyrészről a játékban az van szerintem, hogy valahogy eltűnik, feloldódik az ego, tehát akkor ki is vagyok én? Másrészről viszont mi mást tudnék adni, mint saját magamat, hiszen nincsen semmi másom. De ez mán magasfilozófia, kérem szépen, úgyhogy ebbe nem is mennék bele. 😉
Inkább olyat mondok, amit nem szeretek: nem szeretem a dél-amerikai szappanoperákat, az nem testhezálló nekem. De ha meg kell csinálni, akkor megcsinálom, szolgalélek vagyok, nincs mese. 😉
Akkor úgy kérdezem, hogy olyan szerep, amit nagyon szeretsz?
N. K.: Nagyon szeretem pl. Julianna MarguliestA férjem védelmében c. sorozatban, aztán a Kés alatt c. sorozatban Ava Moore szerepét kifejezetten testhezállónak éreztem. De a favorit, az talán a Halottnak a csók volt. Imádtam a karaktert is (Charlotte „Chuck” Charles), és azt is, hogy egy egészen markánsan groteszk, újfajta játékstílust kívánt.

kameleon

Kaméleon

Később a színház és a szinkron mellett bejött újdonságként a filmezés (Limonádé, Kaméleon, Modell, Serpentina stb.). Sajnos, csak a Portugált láttam…

N. K.: A Portugál, az úgy volt, hogy épp vendégjátszottunk a Katonával Strasbourgban, amikor az Andor (Lukáts) említette, hogy a Portugált forgatja a nyáron, és hogy lenne-e kedvem egy kis szerepet eljátszani benne. Aztán hát persze, hogy volt. Így utólag sajnálkozom azért egy kicsit, mert egy csomó minden ki lett vágva – nyilván egy filmnek is mindenféle korlátai vannak történetben, időtartamban, stb. – mindenesetre egy elképesztően fesztelen, jó hangulatú forgatás volt.
Szeretsz filmezni? Mennyiben más, mint a színház vagy a szinkron? Vagy ugyanaz csak más formában?
N. K.: Szerintem nincs olyan színész, aki ne szeretne filmezni. Az néha nehézség, hogy mondjuk nyolcadszorra ugyanolyan hőfokon, ugyanolyan intenzitással, lényegében in medias res meg kell csinálni egy jelenetet, adott esetben pontról pontra, mozdulatról mozdulatra ugyanúgy, a vágóképek miatt. De ezt talán csak azért érzem nehézségnek, mert legkevésbé a filmezésben van rutinom.

És mindeközben még saját írások is születnek… Macskaméz címmel született egy kisregényed és megjelentek írásaid az E-BOK című könyvben is. Lesz-e kiadása a Macskaméznek? Tervezel írói karriert magadnak?
N. K.: Ez játszásiból indult, bár 13 évesen, amikor elkezdtem írni, író akartam lenni. Akarok én persze most is, csak képtelen és alkalmatlan vagyok arra, hogy kiadóknál próbálkozzak, úgyhogy maradt az internet, ahol vagyunk jópáran, önjelölt írók.
Néha azért felmerül bennem, hogy össze kellene szedni a tárcáimat, és próbálkozni vele, de ezt a fajta önmenedzselést még nem sikerült integrálnom a napi rutinba.

A tárca műfaja áll hozzád a legközelebb? Nem a legközkedveltebb műfajok egyike …
N. K.: Én kedvelem. Szép Ernő tárcáin kamaszodtam, vagy hogy mondjam. Rövid, életszagú, frappáns. Van levegője. Egy regényt már tervezni kell, legalábbis úgy gondolom. Én nem vagyok egy tervezős fajta. Én a „hirtelen felindulásból” vagyok.
És ha már említetted az internetet. Van egy blogod, a Vattacukor, ahol többek között a saját írásaidból is teszel közzé podcastokat. Ez megint egy hangos műfaj.
N. K.: Hát, úgy tűnik, én ilyen hangoskodós vagyok alapvetően.

Ez lételem nálad?
N. K.: Nem, talán nem. Szoktam én hallgatni is nagyokat. Figyelni csöndben.
A blogon különben mindig is valami olyasmit akartam csinálni, ami – ha én lennék az olvasó – engem érdekelne. Valamit, ami izgalmas, ami új. Mint a blog gazdája pedig, a „tetszéseimet”, az érdeklődéseimet akartam megmutatni. Amikre szerintem érdemes odafigyelni.
Látod, akármiről beszélünk, előbb-utóbb mindig oda lyukadok ki, hogy nincs egyik oldal meg másik oldal. Vagy ha van, akkor meg egyik oldalon is én vagyok, meg a másik oldalon is.
Erre szolgált a rádióműsor is? A „tetszéseidet” megmutatni? Merthogy az IntroRádióban irodalmi műsort vezettél IntroVéna címmel…
N. K.: Az is a „mindennapi sajátörömünket add meg nekünk” része volt. Amíg volt.

A rádió keretein belül hangoskönyveket is készítettél. Máté Angi Mamó és Lénárd Sándor Egy nap a láthatatlan házban került felvételre. Te választottad őket, vagy a művek téged? Miért kezd el az ember hangoskönyvet készíteni? Ez is a saját öröm része?
N.K.: Mindenképpen. A Lénárd épp a blogos hangoskodásoknak köszönhetően talált meg. Valaki, akinek egy írását meghangosítottam, azt kérdezte, olvastam-e Lénárdot. Nem, mondtam, mire ő, hogy olvassam el az Egy nap a láthatatlan házbant, szerinte imádni fogom, az nagyon nekem való. Aztán kiderült, hogy az. Nagyon nekem való.
Mamón meg nagyon nincs mit magyarázni, beleette magát a fejembe.

maganszam

Magánszám

Van-e terved már arra nézve, hogy mi lesz a következő?
N. K.: Nem tudom… foglalkoztat a Lénárd, úgy érzem, van még dolgunk egymással. Illetve találtam egy Frady Endre nevű költőt(?) az interneten, tőle majd szeretnék valamit megcsinálni. Jó kis bökverseket ír, beleszerettem.
Itt ragadnám meg akkor a szót, hogy a kedvenc íróidról, könyveidről kérdezzelek. Kik azok, akik hatással vannak rád, formálnak?
N. K.: Á, formál engem minden. Olyan vagyok, mint egy kaméleon. Olvasok valamit, aztán tapad rám a stílus, mint sündisznóra a falevél. 😀 A Macskamézen például tökéletesen nyomon követhető, hogy hol Hrabal, hol Szép Ernő, hol Nádas Péter, és hol találom meg a saját hangomat.
Ami alap, az Mark Twain Önéletrajza. Meg a Háy, akinek a szellemi áramlatára már akkor föl voltam feküdve (állítólag), amikor még azt se tudtam, ki az a Háy. Meg a Parti Nagy, aki az új szerelem. Ha elkezdeném fölsorolni, ki mindenki, a hiányzók listája lenne a rövidebb. Azt hiszem, kissé… rajongó típus vagyok.
Ha már kortárs írók, egy picit más műfaj… Alfimacsek. Egy blog, amit egy macska „ír”. Neked is megtetszett. Készítettél belőle egy hanganyagot is. Aztán meg kiderült, hogy most lesz a blogból készült könyv bemutatója november 11-én 16.30-tól az A38-on. Mi az, ami megfogott benne?
N. K.: 17 éve van macskám. Habitusában eléggé hasonló, mint Alfi. A dialógjaink is eléggé hasonlóak, mint ami Szőri és Alfi közt zajlik, legalábbis úgy gondolom.
Szakmailag is, emberileg is izgalmasnak tartom a világ Alfi szemszögéből való megközelítését. Bizonyos tekintetben az Alfi a 21. század Murr kandúrja. Vagy a Szőri a 21. század Hoffmannja? 😉

Mi az a Mesemasina? Merthogy fut egy ilyen projekted is…

N. K.: A mi családunk úgy néz ki, hogy van a férjem, aki a reál, és aki – már csak szakmájából kifolyólag is – megszállottja ezeknek a modern kütyüknek, meg vagyok én, aki a humán, aki a fellegajtó-nyitogató. Adva van tehát egy programozó és egy színésznő, valamint a késztetés, hogy csináljunk valamit együtt.
Az első ötleteléseink még arról szóltak, hogy hozzunk létre webes felületen valamiféle mesélős oldalt, kifejezetten gyerekeknek. Aztán hirtelen beindult ez az iphone- meg ipad-őrület, és jött az ötlet, hogy csináljunk inkább interaktív hangos mesekönyvet mobil eszközökre, Bálint leprogramozza, én meg felmondom – na szóval, forogjon a Mesemasina.

mesemasinaZeke Lacira, aki az első iphone appunk meseírója és rajzolója, a neten bukkantunk; a vele való együttműködésből született a Borzontorz rádiót eszik ebédre. A „kóperációnk” persze itt még nem ért véget, hiszen csaknem negyven további Borzontorz mese vár még feldolgozásra.
Mindeközben Marék Veronikával is sikerült megegyeznünk, hogy a teljes Boribon sorozatot appá tegyük.;) Úgyhogy momentán épp a Boribonok elő-, illetve elkészítése folyik teljes gőzzel. Megsúgom, hogy a Boribon autózik már csaknem nyomdakész, vagy hogy mondják az ilyesmit ezen a platformon. Természetesen ez is interaktív, lehet majd autót tologatni, kisállatokat piszkálni, kereket szerelni, asztalt teríteni, vicces-mókás lesz, na. Ja és magyarhangja Németh Kriszta.
Azt hiszem a Boribonokra nagyon sokunk szíve megdobban.:)
Köszönöm szépen a beszélgetést és nagyon sok sikert kívánok az ötleteitek megvalósulásához!

(Megjelent Merítés 2011. október)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s