Ezzel a mondattal indult beszélgetésünk Horváth Balázzsal, a Typotex Kiadó főszerkesztőjével, de szóba került többek között az is, hogy egy kéziratból hogyan válik nyomdára érett könyvalapanyag, vagy pedig, mi a lenyűgöző a 19-20. század fordulójának magyar festészetében.
Mesélj egy kicsit a Typotexről és arról, hogyan kerül az ember egy kiadóhoz?
H.B.: A Typotex Kiadó főszerkesztője vagyok 2006 óta. Középiskolában tanítottam az ELTE BTK után. Magyart egy műszaki és közgazdasági szakközépben. Nagyon jól megvoltam a kölykökkel, de végig azt éreztem, hogy én inkább „magyaros” vagyok, mint pedagógus. Legalábbis egy kicsivel jobban. Így, mint sok bölcsész, próbálkoztam. Elküldtem az életrajzomat sok helyre, korrektúráztam sportkiadványt, szórólapot, aztán később könyveket is. A Typotex Kiadónál is korrektúráztam, aztán kaptam szerkesztési feladatokat, majd amikor az elődöm gyesre ment, megkérdezték, nem akarom-e kipróbálni magam a szerkesztési munkálatok vezetőjeként. Így félévig párhuzamosan tanítottam és dolgoztam a Typotexnél, aztán nyártól véglegesítettem itt magam.
Milyen érzés bepillantani mások alkotásaiba, és aztán azt mondani nekik, hogy itt meg itt írják át, ez a rész nem eléggé izgalmas? Hogyan történik ez a folyamat?
H.B.: Ez minden esetben egy új ismeretség, egy új kapcsolat – lehetősége. Van, akinek nem lehet beleszólni a munkájába; van, aki nagyon elbizonytalanodik a megjegyzéseimtől; van, aki vakon bízik bennem. Szóval néha lesz közös munka, néha csak olyan tessék-lássék módon. Én egy ideje igyekszem azt éreztetni, hogy nem a világról döntünk, a művet tényleg a szerző alkotja, az nem változik közben, csak érik egy kicsit, csiszolódik, miközben én (vagy más szerkesztő) hozzányúl. Egy-egy bekezdés kihúzása, átírása nem a lényeget változtatja meg, de mégis a lényeget érinti.
Milyen egy jó kézirat szerkesztési szempontból? Mire érdemes odafigyelnie annak, aki ír?
H.B.: Mivel nagyon-nagyon sokan írnak, az a kérdés, ki mennyire akar író lenni. Valahogy ez nem megy úgy, hogy én ez is vagyok, az is vagyok, és ha bejön a kézirat, akkor majd inkább író leszek, és nem közgazdász. Tehát igazi író abból lehet, aki eleve annak tekinti magát. Ez az alapfeltétel. Ahogy Dalít szokták viccesen bemutatni (pl. az új Woody Allen-filmben): mellére csap, és azt mondja, Dalí. És ír, rendszeresen, arra koncentrál, az van az élete középpontjában. De ez persze ritka.
A közönséges halandó, és többnyire a legtöbb szerző az, valamit szeret csinálni, van egy elsődleges foglalkozása: pszichológus, etológus, családanya vagy bármi egyéb – és az így szerzett élményeit, a tudását próbálja összefoglalni. Vagy akár az álomvilágát.
Én azt szoktam mondani, hogy ez így könnyebb, mert nem kell mások véleményével foglalkozni, hiszen ő nem ÍRÓ, nem akar és nem kell megfelelnie az ÍRÓKAT értékelőknek. Írja csak, ahogy jön, ahogy jól esik. Aztán persze, ha leírta, és másoknak is meg akarja mutatni, akkor azért olvassa is el. Az sem baj, ha 3-4-szer is átolvassa, javítgatja. Vagy jóváhagyja. És így is kisülhet belőle egy jó szöveg. Tehát más az, aki könyveket akar írni, és más az, aki néha vagy csak egyszer ír egy könyvet. Mindegyik lehet értékes.
A kérdésedre pedig: aki jól elő akar készíteni egy szöveget, az többnyire nem tud figyelni a szöveg tartalmára. Tehát aki írni akar, ne foglalkozzon a szerkesztő bajával, mert akkor az írói feladatra nem tud figyelni. Aztán az íróilag kész kéziratot majd ki lehet javítani valahogy.
Könyvfesztivál 2011, Millenáris: Luuk van Middelaar, Horváth Balázs, Mécs Anna és Bodó Balázs
Hogyan fedezitek fel a tehetségeket, vagy ők kopogtatnak az ajtótokon?
H.B.: Utóbbi. Mivel mindenki ír, inkább a nemet mondás a feladatunk. Esterházy mondta magáról, hogy szépen tud nemet mondani – mert őt meg mindig felkérik, ami megakaszthatja az írásban. Nekem még gyakorolni kell. De igazából azért a tehetséget nem kell felfedezni. Mire egy könyvnyi anyaga valakinek összejön – annak van előzménye.
Rengeteg kéziratot kapunk, de sok-sok kapcsolatunk révén sok mindent hallunk, és fel is kérünk embereket. Pl. Sándor Klárát mi kértük fel, mi kértük el tőle a kéziratot (Nyelvrokonság és hunhagyomány), ami folytatásokban jelent meg.
Amúgy a kiadók azt szokták mondani, ez mindig vakrepülés – és egy évből a megjelent könyvek 20%-a marad meg, a többi elenyészik. Nem lesz újra kiadva soha. De annak a 20%-nak a hatása, az bizony egy évtizedre elnyúlik. Szép lassan, persze.
Van kifejezett profilotok? Vagy ha egy jó kézirat szembejön, akkor lecsaptok rá?
H.B.: A Typotex tudományos és ismeretterjesztő könyveket ad ki – vagyis non fiction a profil. Az hatalmas merítés: idén jelent meg egy mostanában igazán aktuális témáról írt könyv; a szerzői jogról a netes korszakban (Bodó Balázs), de volt fotótörténet (Mary Warner Marien) és filozófiai írások (Tillmann, J. A.) is.
Ami az öcsémet illeti, mert őt látom még igazán, ő zenei életrajzokat ad ki, és nézi a nemzetközi piacot, hogy mit tart alaposnak. Meg próbál magyar újságírókkal beszélgetni, hogy ki mibe merne belevágni. Azért a vállalkozószellem nem olyan erős. Dudich Ákos írt a VHK-ról – és ez kemény munka. De vannak még tervei. Mindig van, aki úgy érzi, belevág valamibe. Vannak sokan, akik szeretnének valamiről könyvet írni… Csak hát sok idő és energia…
Említs kérlek néhány írót, akikkel együtt dolgoztál… és bár nem tisztességes a kérdés, de… van kedvenced, akivel könnyű vagy éppen nehéz együttdolgozni, de valamiért emlékezetes vagy érdekes vele a munka?
H.B.: Az előbb említett Dudich Ákossal dolgoztam együtt úgy is, hogy szerkesztett fordítást, és jó volt, de ismertebb embereket is mondok…
A Top For Ever: Pléh Csaba. Ő igazán sok címmel büszkélkedhet, de egyrészt szerény, másrészt nagyon jól tudja, hogy neki a tartalom szolgáltatása a feladata. Nagyon odafigyelt mindig, és látszott, hogy fontosnak tartja a munkámat. Ja, hát kell, hogy értékeljenek. Ráadásul tud nagyvonalú lenni. Egy írónál – akármi legyen is egyébként – talán alapfelszereltség az erős egyéniség, legalábbis a saját szövegének a világában. És az erős egyéniségek nem mindig ismerik fel a határaikat, és hogy ki segít neki, ki árt. Pléh Csaba viszont lenyűgözött minduntalan, hogy emberileg is mindig jól döntött, és mindig helyesen szólt mindenkihez. Ezek persze a szerkesztő emberi szempontjai.
Idei kedvenceim a már belinkelt Tillmann, J.A. – olyan finom és különleges írói stílusa van, amit nagyon értékeltem. A fülszöveg végén van egy róla írott jellemzés: „finom, mozgékony, poetikus” – Ilma Rakusa mondta róla. És tényleg, egyszerűen fogalmaz, szinte azonnal felfoghatóan, de aztán utána az olvasó rájön, hogy még mennyi tartalom van az egyszeri értés után is.
A másik idei kedvencem: Orosz István (A követ és a fáraó). Ő egy zseni amúgy. Valami elképesztő. Sok mindenkire rámondják, de hát ő valami igazán egyszeri. A legtöbb szerző, ahogy írtam, nem író, így a stílusuk talán nem annyira jó. István képzőművész, de a nyelve tökéletes. Nem döccen sehol, minden a helyén van. De persze, ez mind-mind ízlés kérdése, és ők ketten nagyon kedvemre valóan írnak. Úgyhogy őket „olvasóként” is nagyon nagyra értékelem.
Olvasók Boltja 2011: Tillmann, J.A., Várkonyi Benedek és Horváth Balázs
Ennyi könyv között nem kaptál kedvet Te magad is az íráshoz?
H.B.: Van az emberben egy affinitás a szövegekhez, kell írni fülszöveget sokszor, blogot is írok – de ez írogatás. Nem érzem magam írónak, és ahhoz valaminek el kellene jönnie, vagy megváltoznia, hogy írni kezdjek.
Eco mondta, mikor a Könyvfesztivál vendége volt, hogy 50 körül kezdett írni. Olyankor muszáj valamit tenni, de ő nem akart csajozni. Saramago is későn kezdett írni. Őt is szeretem. Ha megnézed a wikipédia Saramago-bejegyzését, azt írják róla: „kiadóknál kéziratok lektoraként dolgozott, kezdett maga is írogatni” – az írogatás így vagy úgy jelen van a kiadói ember életében.
Szóval egyelőre nem akarok írni, de írogatni szeretek, arra meg van terem.
Muszáj vagyok tőled is megkérdezni, kik azok az írók, könyvek, amik abszolút kedvencek, hatottak rád és formáltak?
H.B.: A leggyakrabban Bulgakov Mester és Margaritája jut eszembe. Mikor először olvastam, nagyon tetszett, de nem úgy tettem le, hogy a kedvencem, csak úgy, hogy ez jó volt, aztán nagyon sokszor visszatért, eszembe jutott, kezembe vettem. Tehát ez a könyv gyökerezett meg bennem a legmélyebben.
Ennek ellenpontja Hessétől a Sziddhárta. Olvastam egy évben vagy négyszer. Azóta viszont nem, de nagyon fontos könyv az életemben.
Saramago kedvenc még. Természetesen A kolostor regénye.
Magyarok közül pedig Esterházy áll hozzám a legközelebb. Újra és újra meglep. Mint író, és maga a tény is, hogy jé, szeretem, ahogy ír. Hallom a hangját. És félek tőle, hogy az „utókor”, akik nem ismerhetik majd, talán e nélkül a belső hallás nélkül nem is élvezhetik majd.
De mivel szeretek olvasni, még sok egyéb is lenne, de talán ezek a legfontosabbak.
Kmetty János: Kecskemét (1912)
Olvasgatom a blogodat, és azt vettem észre, hogy mostanában a 19-20. századi magyar festészet is érdekel. Honnan a szerelem?
Könyvekről írni nehéz nekem, sokat tökölök egy ilyen kis szövegen (nem lennék író), a festészetben viszont nincs ilyen gondom. Lehetek tájékozatlan – megengedem magamnak. Szerintem a festészetet mindenki kedveli, a nemzetközi nagy nevek ismertek, de középiskolában a magyarokról nem igazán van szó.
És óriási felfedezés volt számomra, hogy a századforduló festészete óriási, nagyszerű – és nemcsak múzeumban látható. Különböző galériákban, aukciókon, BÁV-okban változik a kínálat, a vaterán adják-veszik – tehát ez egy közöttünk élő valami. Nem Párizs vagy New York.
És mindig az az alapbajom, hogy nem értékeljük a bennünket körülvevő dolgokat. Hogy a kritika, a lesajnálás erősebb. Nagyon örültem, hogy rengeteg jó festőt láthatok. Nem érdekel, hogy talán nem világszínvonalú, vagy nem világot meghatározó műveik vannak, hanem „csak” jók. Az olvasással is így vagyok, hiszek az íróban. Hiszem, hogy nem elrontotta, hanem direkt olyan, amit írt, és nekem kell alkalmazkodnom, és akkor jó lesz. Olvasni is, meg képet nézni.
(Megjelent: Merítés, 2011. december)
kultúrlény 
Visszajelzés: Zene és könyvkiadás | kultúrlény·