Sherlock, Fry és a többiek

Mindig nagy öröm számomra, ha egy „földimet” sikerül „mikrofonvégre kapnom”.:) A fordítói szakma mibenlétéről és a krimiirodalomról beszélgettünk Hudácskó Brigittával, akinek többek között olyan könyveket köszönhetünk, mint a Méregnaplók vagy a Crowfield átka.

HudacskoBrigittaHonnan támadt az az ötleted, hogy könyveket fordíts? Mikor és hogyan kezdtél el fordítani?
H.B.: Őszinte sajnálatomra nem túl regényes a történetem: mikor elkezdtem az anglisztika szakot, homlokon rúgott a múzsa – legalábbis én szeretek így gondolni erre a dologra –, és kitaláltam, hogy én bizony műfordító leszek.
Persze ekkoriban még az Origo nyelvvizsgafeladatain kívül nem sok fordítási tapasztalatom volt, de bőszen belevetettem magam a témába, és egy barátnőm-kollégám-sorstársam példáját követve elkezdtem filmfeliratokat fordítani, leginkább a saját szórakoztatásomra.
Aztán persze a környezetemet is terrorizáltam a munkáimmal, majd szintén szerelemből lefordítottam egy regényt, és azt hiszem, itt derült ki saját magam számára is, hogy tényleg nem viccelek.
Mi volt ez a regény?
H.B.: Hugh Laurie: The Gun Seller című regényét, amely – számomra érthetetlen módon – magyarul A balek címen jelent meg. Ez traumatikus élmény volt számomra, azóta sem tudtam túltenni magam sem a címen, sem a fordításon, amellyel végül kiadták a könyvet. Szerintem rengeteg kulturális utalás és szóvicc elveszett a magyar verzióban, ami nekem állandó vesszőparipám, és mindig rettenetesen elragadnak az indulatok, ha erről a könyvről van szó. Mindenesetre a saját fordításomat odaadtam néhány embernek, köztük egy olyan szerkesztőnek is, akivel már korábban együtt dolgoztam (nem fordítóként), és így adódott, hogy amikor elindult a Lybrum Kiadó, lehetőséget kaptam arra, hogy fordítsak. Ennyi a nagy sztori.
Ha jól tudom, konferencián előadást is tartottál róla…
H.B.: Nem, vagyis nem egészen. Az a másik szerelmem, Jonas Hassen Khemiri Montecore – Egy párját ritkító tigris című regénye volt – a DE Hatvani István Szakkollégiumának egyik hallgatói konferenciáján beszéltem a regényről, igazából nem is a fordítás okán, viszont olyan furmányos és zseniális a regény nyelvezete, hogy egyszerűen nem lehet megkerülni. És persze mindig meg kell említenem, mennyire rajongok a fordítóért (Papolczy Péter), szerintem nagyon sokat lehet tőle tanulni.
A szakdolgozatomat pedig a jó House doktor és a krimi kapcsolatáról írtam. Köztudott, hogy a készítők Sherlock Holmesról mintázták House figuráját, és ugyan itt nem gyilkosságokról van szó – az esetek többségében legalábbis –, hanem betegségekről, House igencsak hasonló módszerekkel dolgozik, mint Holmes annak idején.
A hozzám hasonló nerdöket talán érdekelheti, hogy a BBC által készített Sherlock sorozat pedig az írók, Steven Moffat és Mark Gatiss elmondása szerint a karakteralakításban merített egy kicsit a House-ból. Egyébként ez nagyszerűen példázza, hogy a népszerű irodalom mennyire nem mulandó: amellett, hogy a Conan Doyle-történeteket ezer és egyféleképpen dolgozták már fel filmen, kismillió előzmény, utózmány, folytatás íródott hozzájuk, és akkor jön Dr. House vagy a most készülő Elementary című sorozat (amely egy modern feldolgozás lesz, kicsit úgy, mint a Sherlock), tovább cincálják a már ezerszer megrágott témát és valami zseniálisat hoznak ki belőle. Megáll az ember esze.

Kupikk

Te is fordítottál egy Holmes-os történetet.
H.B.: Valóban, Bajkán László kollégámmal együtt fordítottuk a Halálfelhőt, ami mellesleg remek példája annak a jelenségnek, amelyről az imént beszéltem. A szerző, Andrew Lane csikókora óta Sherlock Holmes-rajongó, és ebben a sorozatban, amely 2010-ben indult, azt próbálja bemutatni, hogyan alakulhatott ki az a karakter, akit Sir Arthur Conan Doyle írásaiból már olyan jól ismerünk. Az első kötetben tehát az iskolában találkozunk Sherlockkal, aki a nyári szünetben annak rendje s módja szerint belecsöppen egy bűnténybe és megdolgoztathatja a kis szürke sejteket. Már maga az ötlet is rendkívül érdekes szerintem, hiszen mindig izgalmas megtudni, milyen a zsenik előélete, az pedig külön jó, hogy Andrew Lane a Holmes-kánon és szakirodalom nagy ismerője, így a regény tele van apró utalásokkal a Conan Doyle-féle szövegekre.
Be kell vallanom egyébként, hogy Andrew Lane előtt szégyenletesen keveset ismertem az eredeti történetekből, és ez a sorozat, valamint a BBC által készített Sherlock volt az, ami igazán fellelkesített, és most már büszkén állíthatom, hogy magam is „Sherlocked” vagyok.
Hogyan kerültél kapcsolatban a Lybrum kiadóval?
H.B.: Korábban is dolgoztam már Farkas Zoltánnal, a Lybrum Kiadó szerkesztőjével, csak nem fordítói kapacitásban. Amikor elindult a Lybrum, lehetőséget kaptam arra, hogy igazi fordítóként is kipróbáljam magam (valószínűleg hatásos volt a gerilla-fordítói kampányom, amivel Zoltánt is megsoroztam).
2010-ben, a Lybrum indulásakor kezdtem, és azóta ifjúsági regényeken dolgoztam; 5 és fél regényt fordítottam eddig. A legfrissebb mostanában jelenik meg, ez David Jones: Szerzetesek az űrben című regénye (azonban ez már nem a Lybrumnál, hanem a Főnix Könyvműhely gondozásában).
Hogyan fog neki az ember egy könyv fordításának? Háttéranyagokat gyűjt, utánaolvas vagy csak egyszerűen belevág? Mennyire él olyankor az ember a regénnyel, regényben?
H.B.: Ha szükség van valami háttérinfóra – ez általában már első olvasáskor kiderül –, azt menet közben szoktam keresgélni, pl. a Méregnaplók fordítása közben sokat búvárkodtam a neten a gyógynövényekről. Rettentő csalódást jelentett számomra, hogy a sok romantikus angol növénynév magyarul, hát… közel sem olyan romantikus. A másik „szakterületem” lassan a szerzetesi lét lesz, már a harmadik általam fordított regény játszódik monostorban, egészen elképesztő.
Komolyra fordítva: a regénytől is függ, hogy mennyire szippant be. Azt hiszem, eddig a Crowfield átka és a Crowfield démona volt az, amelyeken leginkább szerettem dolgozni, és lélekben én is ott fagyoskodtam Willel és a hobbal az apátságban, illetve a Démon utolsó oldalait – micsoda szentimentális ömlengés! – igencsak megöntöztem fordítás közben.
A korábbi fordításaim közül pedig azokat szerettem a legjobban, amelyek nyelvi nehézségeket támasztottak. Például a szóviccek és kulturális utalások magyarításán imádok agyalni, néha hónapokig is töprengek egy-egy megoldáson (amit persze regényfordítás közben nem igazán tehetek meg).

Munkábankk

Ha jól tudom, közben itt az egyetemen a doktoridat csinálod, PhD-hallgatóként a krimiirodalomban mélyülsz el. Miért pont ezt a területet választottad?
H.B.: Szeptemberben kezdtem el a programot, a kutatási területem a női krimi könyvben és filmen, illetve az írás és nyomozás közötti párhuzam. De nagyon az elején vagyok, ebből még bármi lehet.
Hogy miért ez? A rövid verzió természetesen az, hogy imádom a krimit, de feltehetően most valami okosabb választ kellene adnom. A krimit – és a populáris kultúrát általában – sokszor alábecsülik, pedig szórakoztató mivolta mellett igen gyorsan reagál a társadalmi jelenségekre. Gondolhatunk itt a már emlegetett Sherlock Holmesra: a 19. század során a nagyvárosokba özönlő tömegek révén nemcsak az urbánus népesség aránya nőtt meg hirtelen, hanem a bűnözés mértéke is, amelyet persze már akkor is hatalmas társadalmi érdeklődés kísért. Ugyanebben az időszakban a természettudományok is rohamos fejlődésnek indultak, és mindennek nem kis szerepe lehetett abban, hogy megjelent az első olyan detektív az irodalomban, aki tudományos alapokra helyezte a nyomozást és gyakorlatilag a bűnüldözésből élt. CSI: Baker Street, mondhatni, hiszen Sherlock Holmes a maga korában abszolút modern embernek számított. Illetve az sem véletlen, hogy a klasszikus krimi az I. világháború után lett elképesztően népszerű, hiszen ez is egy módja volt a társadalmi szintű gyászmunkának. A népszerű kultúra termékei így szerintem sokszor többet mondanak egy-egy társadalom pillanatnyi állapotáról, mint a magas irodalom (amivel persze nem azt akarom mondani, hogy az utóbbi nem képes ugyanerre, csak éppen a populáris irodalom természeténél fogva frissebb, és időnként mulandóbb is, de nem feltétlenül – lásd például Agatha Christie-t).
Gondolkoztál már azon, hogy egyszer esetleg őt fordítsd? Van olyan mű, aminek a fordítása az álmaid között szerepel?
H.B.: Naná. De Ms Christie-től azonban már szinte minden megjelent, így az nem pálya.:) Hatalmas kedvencem viszont David Sedaris amerikai humorista, akitől sajnos itthon csak egyetlen kötet jelent meg (Karácsony jéggel), a legjobb írásai pedig ismeretlenek Magyarországon. No, ha őt fordíthatnám egy nap… nagy munka lenne, elképesztő a humora a fickónak, de biztosan nyelvi extázisban élnék arra az időre. A másik álmom P. G. Wodehouse, de Révbíró Tamás zseniális, szóval vele nem versenyeznék, illetve Stephen Fry, akihez sajnos kevés vagyok. De vannak kisebb álmaim, amelyek közül egy talán belátható időn belül megvalósul, így arról egyelőre nem nyilatkoznék.
Említetted Stephen Fry-t, úgy tudom ő nagy kedvenced. A rajongói oldalnak fordítottál vele készült interjút. Mivel fogott meg?
H.B.: Mr Fry-t először komikusként ismertem meg, és már akkor megragadott az a nyelvi őrület, ami időnként feltűnik az A Bit of Fry & Laurie-ban is. Aztán teljesen véletlenül került a kezembe egy regénye (The Stars’ Tennis Balls), amit tátott szájjal olvastam végig – a mindenit, hát így is lehet? Fry olyan dolgokat csinál a nyelvvel, hogy igencsak meg kell kapaszkodnia az olvasónak. Emellett zseniális a humora, irdatlanul művelt és… és… és… csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni. Egyszerűen minden jó, amit csinál. Egyébként nagyon sokat lehet tőle és a könyveiből tanulni arról, hogy működnek a szövegek, mitől hatásos valami, mennyire sokszínű és rugalmas dolog a nyelv (és hogyan lehet kreatívan káromkodni).

Könyvfesztiválkk

És ha már itt tartunk. Nemcsak egyetemre jársz és fordítasz, hanem tanítod is, hogyan kell. Mit tartasz fontosnak a fordítással kapcsolatban?
H.B.: Azért nem olyan komoly dolog ez a tanítás, mint amilyennek hangzik – szóval nem pulpitusról osztom az igazságot, hanem elsős anglisztika szakos hallgatóknak tartok gyakorlatot a témában. Nincs olyan hatalmas tapasztalatom, hogy magvas bölcsességeket oszthassak meg a világgal a fordítást illetően, szóval csak néhány óvatos megfigyelésre vállalkoznék.
Ami talán a legfontosabb, az a „lankadatlan éberség”, ahogy már Rémszem Mordon is megfogalmazta előttem (bár némileg más kontextusban): néha olyan sunyik tudnak lenni a szövegek, kis ártatlannak tűnnek, és közben tele vannak huncutsággal – például kulturális utalásokkal, áthallásokkal, mindenféle egyéb nyalánksággal, és ezeket számomra hatalmas élvezet kibogozni – ugyanakkor persze bosszúság, amikor utólag jövök rá, hogy valamit nem vettem észre (vagy más fordításában látom, hogy nem vette észre az ilyesmit).
Ehhez kapcsolódván mindenképpen meg kell említenem azt a víziómat, mely szerint a fordító (és a tolmács) olyan, mint egy pióca (tudom, nem valami kellemes képzet): ahonnan információt sejt, odatapad és magába szív mindent, ami hasznosnak tűnhet, hiszen sosem lehet tudni, hogy mi bukkan fel majd egy szövegben. Szóval egy kicsit ilyen pióca szeretnék lenni én is. Lehetőleg kreatív pióca.
Mit tanácsolsz, ha valaki azon gondolkozik, hogy fordító legyen, hogyan vágjon bele?
H.B.: Egyrészt remek dolog, ha valaki fordításra adná a fejét, hiszen nagyon kellenek az új hangok (és ezzel finoman megpróbáltam arra is utalni, hogy nem vagyok teljesen elégedett mindennel, ami magyarul megjelenik manapság, és persze azt is tudom, hogy nekem is rengeteget kell még fejlődnöm stb.). Másrészt elég sokan vannak a pályán, így valószínűleg jó adag szerencse is kell ahhoz, hogy valaki lehetőséget kapjon.
Azonban egyvalami biztos, és teljesen magától értetődő dolog: aki fordítani szeretne, az minél gyakrabban merüljön bele a nyelvbe, olvasson, amennyit csak bír, csodálkozzon rá a mások által gyártott szövegekre és élvezze a nyelv nyújtotta gyönyörűségeket. És persze rengeteg lehetőség van arra, hogy az ember gyakoroljon: fordíthat a saját örömére könyvet, filmet, fanfictiont, meg a jó ég tudja, mi mindent, amiről nekem fogalmam sincs.
És ha mindezt mással is megosztja, nemcsak motivációt, hanem visszajelzést is kaphat arról, hogy merre induljon el, min dolgozzon, min javítson. És a visszajelzés egy ilyen magányos munkánál rendkívül jól jön.

Kísértés Rt Bemutatókk

Mit gondolsz arról, amikor fordítók vezetnek egy blogot, és megkérdezik időnként az olvasóikat, hogy hogyan fordítanák le ezt vagy azt? (pl. Farkas Veronika, aki többek között Terry Pratchett Korongvilág-könyveinek egyik fordítója, hogy csak egyet említsek.) Adhat egyfajta löketet? Jó dolog bevonni a fordításba az olvasókat?
H.B.: Szerintem remek dolog, mert előfordulhat, hogy a fordító szerint nagyon zseniális vagy éppen pocsék egy-egy megoldás, amit kitalált, az olvasók szerint pedig épp az ellenkezője. Igaz, én csak kicsiben szoktam ezt művelni, de a barátaimmal rengeteget beszélgetünk arról, amin éppen dolgozom (vagy ők dolgoznak, ha úgy adódik), és sokat segít, remek ötletek születhetnek ilyenkor. Persze nagyban, blogon, már talán veszélyesebb lehet egy kicsit, szélsőséges vélemények hangozhatnak el, de alapvetően azt gondolom, hogy hasznos és talán az olvasóknak is szimpatikus. Nekem legalábbis nagyon tetszett, amikor mondjuk az Agave kikérte a blogolvasók véleményét egy Lawrence Block-kötet címéről.

Bár már volt róla szó itt-ott, de azért muszáj vagyok megkérdezni tőled is, mint eddig mindenkitől; kik a kedvenceid (írók, könyvek, és stílusosan fordítók) és miért?
H.B.: A fordítókra legegyszerűbb válaszolnom: a már említett Révbíró Tamás és Papolczy Péter, mert elképesztő módon uralják a nyelvet és hihetetlen játékos kedv és kreativitás tükröződik a munkájukban. Nagyon tisztelem még Umberto Eco fordítóját, Barna Imrét is, aki elképzelhetetlenül nehéz feladatot old meg minden újabb regénynél. És végül, mint annyian ebből a generációból, emelem a kalapom Tóth Tamás Boldizsár előtt, ő a Harry Potter-sorozat fordítója.
Ami az írókat illeti, a nagy triász Jane AustenNick Hornby és Stephen Fry. Fry-ról már ömlengtem korábban, Jane Austennak pedig így 200 év után valószínűleg nem kell indoklás. Annyi talán mégis, hogy Ms Austen, amellett, hogy megalkotta a világirodalom egyik legnagyszerűbb nőalakját Eliza Bennet személyében, a románcos történet keretei között igencsak komoly témákat vet fel, zseniálisan finom humorral. Nick Hornby pedig aljas gazember, minden könyvében magamra ismerek.
Köszönöm szépen a beszélgetést, és izgatottan várjuk a legújabb fordításod megjelenését!

(Megjelent: Merítés, 2012. február)

Reklámok

One response to “Sherlock, Fry és a többiek

  1. Visszajelzés: Popkult, csajok, satöbbi – Anglománia és popkultúra kéthetente | kultúrlény·

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s