„Jó közönsége vagyok a saját darabjaimnak”

„Nincs meg a konfliktus köztünk, apa. Nem tudom, mi a bajom veled.
Ez az eperfa-hazugság is csak tünet lehetett, azért jött, hogy figyelj rám, és kicsit győztem azzal, hogy behívtak téged is, de mi az igazi baj? Nem éltél velem, jó, de ilyen sokakkal van. Az a hógolyós dolog csak rossz kezelése egy szituációnak, nem több. Van valami azért. Tehetetlen dühöt okoz, ha elhitetnek veled valamit, vagy te magaddal, ami nem igaz, nem konkrét hazugságra gondolok, elég, ha a másik elfelejt időben megállítani. Te soha nem mondtad ki világosan, hogy nem leszünk már egy család. Képes az ember dédelgetni az álmait, míg nem szembesítik vele, hogy hülyeség, aztán úgy megélni, mintha a másik hitette volna el vele, vagy legalábbis sejtetett, érzékeltetett valamit, miközben semmi mást nem tett, csak nem gátolta meg a folyamatot, mert talán fogalma se volt, mekkora súlya van.”
 – Egressy Zoltán: Szaggatott vonal

Szloveenia_201207Picit izgultam. Nah jó, nagyon. Még sosem találkoztunk, még sosem beszélgettünk, és most fogunk… Beszélgetni. Találkozni nem, sajnos. Az összes kérdést feltehetem, ami művei olvasása közben eszembe jutott, pl. hogy ki az a Bittner, aki több drámájában is megjelenik más-más szereplőnek adva nevet? Hát ezt éppen elfelejtettem megkérdezni lányos zavaromban. És nemcsak ezt… Egressy Zoltán íróval beszélgettünk, akinek a drámáiból megismert kissé ironikus, szarkasztikus humora nagyon az enyém. Nagyon vártam ezt a beszélgetést…

Hogyan lesz valakiből író, drámaíró? Elképzelésem szerint nem ez a legközkedveltebb, legkönnyebb műfaj. Kik azok, akik hatottak Önre, megszerettették Önnel az irodalmat, ezt a műfajt?
E. Z.: Gondolom, mindenkiből máshogy. Szerintem viszonylag kevesen készülnek tizenéves korukban drámaírónak, én sem így terveztem. Hogy ez mennyire nehéz műfaj, annak ehhez nincs köze. Rengeteg író, sőt, előadás is hatott rám, ezzel együtt – bár ez furcsa lehet – nem állítom, hogy mindig is hatalmas színházrajongó voltam.
Egyébként írónak tartom magam, nem drámaírónak.
Mint oly sokan, én is versírással kezdtem gimnazista koromban, tehát, mondhatnám, költőből lettem író. Az átmenet viszonylag hosszú ideig tartott, egy verseskötetem (Csókkor) 1991-ben megjelent, az első drámámat (Reviczky) pedig 1995-ben írtam. Nem volt konkrét példaképem, valaki, aki miatt úgy gondoltam, hogy nekem is írnom kell, sőt, a magyar irodalom olyannyira gazdag, hogy ez meg is béníthatja az embert.
Valahogy szükségszerűen alakult minden.

Volt olyan, amikor nem írónak készült?
E. Z.: Volt, buszvezető akartam lenni, később pedig sportriporter. Gyerekkoromban.

Mi vezetett a versektől a drámákig? Színházban gondolkozott?
E. Z.: Nem. Reviczky Gyuláról akartam írni valamit, és valahogy adta magát a dialógus-forma. Játékból kezdtem el pötyögni a számítógépbe Reviczky, és utolsó szerelme, Jászai Mari általam elképzelt első találkozását. Azonnal megszerettem azt, hogy dialógusokon keresztül lehet ábrázolni egy sokszínű kapcsolatot, sőt, egész kapcsolatrendszereket, nincs lehetőség leírásra, csak és kizárólag párbeszédeken, illetve esetleg monológokon keresztül lehet és kell bemutatni mindent.

Az én laikus fejemben a dráma és a színház összekapcsolódik. Tényleg így van ez? Hogyan készül egy dráma? Amikor írja egyből látja is színpadon? Vagy akkor ez fel sem merül?
E. Z.: Persze, összekapcsolódik a színház és a dráma, mert hiszen jó esetben egy előadáson keresztül jut el az emberekhez, de én azért radikálisan különválasztanám a két dolgot. Az író a drámáért felel, az előadás más kérdés, ott mindenféle egyéb összetevők kerülnek képbe, amelyekhez kevés köze van a szerzőnek.
Én nemigen foglalkozom írás közben a műből esetlegesen készülő majdani előadással, igyekszem a dolgomra figyelni. Így aztán nem „látom” magam előtt az előadást, nem képzelek el színészeket, más kérdés, hogy belül valami módon hallom azért a szöveget.
Persze nem tudom, más hogy csinálja.
Muszáj egy darabnak olvasmányként, önálló műként is megállni a lábán, függetlenül attól, hogy készül-e belőle előadás.

Milaanoo_2006014

Ahogy olvastam a drámáit, leginkább keserédes, sírva nevetős darabok, amik hétköznapi köztünk élő emberekről szólnak. Az életérzés, a hangulat nagyon erős, ettől olyan Egressy.
E. Z.: Nagyon titokzatos, és nehezen elemezhető dolog, hogy miként alakul ki valakinek a stílusa. Egyáltalán nem törvényszerű, hogy az a nyelv, ami használ íróilag, a sajátja magánemberként. Én például nem tudnám megmondani, hogy „keserédes” beállítottságú ember vagyok-e, de az tény, hogy általában tragikomédiákat írok, és az életet is sokszor annak látom.
Érdekes, hogy amikor pár éve elkezdtem prózát írni, akkor egy egészen másfajta stílus alakult ki, másképp fogalmazok prózaíróként mint a drámákban, de szerintem ebben a műnemben is van egy hangom, amiről – én legalábbis – magamra ismerek.
Kicsit a munkamódszer is más, nem beszélve a regényírásról, ami egy harmadik módon működik.
Több időt vesz igénybe például.

Elég sok műfajban alkotott: versek, drámák, mesejáték, műfordítások, novellák, regény. Melyik a legnagyobb kihívás, vagy az Ön számára a legizgalmasabb?
E. Z.: Nem tudom rangsorolni, ugyanolyan izgalmas mindegyik. Kihívás is, bár nem használnám ezt a szót, nem hiszem, hogy egy írónak feladatokat kell megoldania. Vannak témák, érzések, amelyek formát keresnek maguknak, és most már bátran hagyom, hogy arra menjenek, amerre akarnak. Amíg nem írtam prózát, eszembe sem jutott, hogy arra is van lehetőség. Nagyobb így a szabadság, felelősségem pedig, úgy érzem, nincs. Akkor írok, ha élvezem. Munka, persze, de mindig öröm is, és kevés nagyobb boldogságot tudok elképzelni, mint amikor valamiről azt gondolom, ez rendben van, sikerült.
Hozzáteszem, ez ritka állapot, nem jellemző rám, hogy elégedett vagyok magammal.
Mindenesetre jó esetben azért elérkezik egy pillanat, amikor el tudom engedni a művet. Az elengedés, mint tudjuk, a legnehezebb dolgok egyike a világon.
Nemcsak irodalmilag.

Hogyan éli meg ezt a pillanatot? És milyen látni utána a művét, ahogy éli önálló életét? (pl. a Portugál az egyik legismertebb darabja, 13 éve játsszák a színházak, sok színház, sok értelmezés, film is készült belőle.)
E. Z.: Ha elengedek valamit, akkor utána már csak szurkolok neki. Jó kezekbe kerüljön, szeressék, ne értelmezzék félre. De én akkor már néző vagyok, olyan néző, akinek a többieknél kicsit több köze van ahhoz, amit lát a színpadon. De – ennyi. Általában jó közönsége vagyok a saját darabjaimnak, az előadások során a pozitívumokat keresem, nem szólok bele a rendező munkájába, nem instruálom a háta mögött a színészeket. Persze akad olyan feldolgozás, amely nem tetszik, esetleg ideges leszek tőle, de ez általában akkor következik csak be, ha belemondogatnak a szövegbe bele nem írt mondatokat. Azt nem szeretem.
Ahogy a világ összes írója, úgy én se szeretem azt se, ha húznak a szövegből, de az nem akkora baj, annak lehet racionális oka. A beleírásnak nem.
Mindez persze csak a drámákra vonatkozik, ott a nézők miatt van közvetlen visszacsatolás. Egy folyóiratban megjelenő vers, novella, vagy egy könyvben kiadott regény esetében nem találkozom a befogadóval. De abban biztos lehetek, hogy az én szövegemet olvassa.

Egressy Zoltán: Portugál – Miskolci Nemzeti Színház

Még egy pillanatra visszatérve az elengedésre. Rengeteg nyelvre lefordították a drámákat. Külföldi bemutatókat meg szokott nézni? Mennyiben érdekes egy írónak az, hogy külföldön hogy látják? Átmegy-e az, amit mondani akar, akár a kulturális különbségek ellenére is?
E. Z.: Ha meghívnak, és ráérek, megnézem a külföldi bemutatókat, hozzáteszem, mostanában már általában csak értesülök egy-egy premierről. Ha idegen nyelven játsszák valamelyik darabomat, ott még egy külön „akadály” lép be, a fordítás. Többnyire nem tudom megítélni a színvonalát, de különösebben nem is idegeskedem ezzel kapcsolatban. Van, hogy érvényes egy darab más országban is, ezt elég jól le lehet mérni, mondjuk a közönség reagálásán, van, hogy kevésbé.
Szerencsére jók a tapasztalataim ezen a téren, különösen Közép-Európában, bár furcsa, hogy a Sóska, sültkrumpli Londonban mennyire érvényes tudott lenni, miközben azt gondoltam, nagyon magyar, nagyon helyi problémákkal foglalkozik.

2011-ben megjelent az első regénye Szaggatott vonal címmel. Éles váltás volt? Gondolom sok minden újdonságot hozott…
E. Z.: Olyan szempontból éles váltás, hogy hosszú prózai művet nem írtam korábban. De egyébként alapvetően nem így fogalmaznék, inkább úgy, hogy a korlátok kitágultak és mindez egy nagyfokú szabadságérzettel párosult. Nagyon élveztem a Szaggatott vonal írását, nem is emlékszem korábbról ilyen jó időszakra.
Íróilag, úgy értem.

DSC_0317 kEzek szerint lesznek még további regények?
E. Z.: Most egy új novelláskötetet szeretnék összeállítani, ehhez még írnom kell párat. De egyáltalán nem kizárt, hogy írok regényt, egyet mindenképpen kéne, mert már megvan a címe.
A színdarabírást hanyagoltam el mostanában, de semmiféle lelkiismeret furdalásom nincs emiatt. Ha úgy érzem, írnom kell, írok majd azt is. Ha nem, akkor nem.

Tudom, hogy nem éppen korrekt ilyet kérdezni egy írótól, de van-e személyes kedvence a művei közül? Van-e olyan, amelyiket szeretné, ha a közönség jobban felfedezné magának?
E. Z.: Ez olyan, mintha azt kérdezné valakitől, melyik a kedvenc gyereke. Úgyhogy erre nincs jó válasz, de mondjuk egy darab sikeressége nem teszi kedvesebbé számomra, mint azt, amit kevesebbet játszanak.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a darabjaim általában többször színpadra kerülnek, bár volt, amit csak egyszer mutattak be.
Fedezzék fel az összes művemet, az a legjobb, nem?

Az olvasási szokásairól kérdezném: van-e kedvenc időszaka, helye, rituáléja?
E. Z.: Amikor abba a lakásba költöztem, ahol most élek, vettem egy nagy fotelt, azt terveztem, hogy abban olvasok majd. Ez néha előfordul, de jellemzően össze-vissza történik a dolog. Nincs kedvenc napszakom és helyem. Ha van rá módom, olvasok. Újdonság, hogy pár hete olvasószemüveggel. A jobb szememmel ugyanis sajnos csak messzire látok jól. Ebből sok probléma adódik.

Milaanoo_2006019Ez nem nagy öröm. Senkinek sem az, pláne egy írónak, és pláne hogy még meg is kell szokni. Mennyiben befolyásolja ez a munkájában, anyaggyűjtésben?
Mivel foglalkozik mostanában? Említette a novelláskötetet… Mikorra várható?
E. Z.: A munkámban egyáltalán nem befolyásol, ez a korral jár. A Kalligram Kiadó szerencsére nem ad nekem betarthatatlan határidőket, úgyhogy a novelláskötettel is ráérek, de szeretném, ha jövő tavasszal meg tudna jelenni. Ehhez elsősorban az kell, hogy megírjam a hiányzó történeteket. Aztán összeszerkesztem a kötetet. Szemüvegben. És mehet a nyomdába.

Impozáns díjakkal rendelkezik: Szép Ernő-díj, József Attila-díj, most a Magyar Dráma Író Verseny szakmai első díja… Mind fontos, és mindegyik másként. Mégis talán nem botorság tőlem megkérdezni, melyik, amelyik leginkább a szívéhez közel áll?
E. Z.: Minden díj jólesik, a Szép Ernőnek már a neve miatt is örültem, a József Attilának is persze, és mindkettő jókor jött, egyfajta visszaigazolás. Túl nagy jelentőséget persze nem szabad tulajdonítani neki, ha az embert kitüntetik, de nagyon jól tud esni.

Kedvenc írók, költők, művek…
E. Z.: Mostanában Cortazar és Borges írásait olvastam, nagyon szeretem őket, illetőleg jó sok Nabokov-művet végeztem ki. Jelenleg pedig már megint a Karamazov testvéreket olvasom.

Azt meg sem merem kérdezni van-e kedvenc kortárs írója?:)
E. Z.: Igen. Én.

Köszönöm szépen a beszélgetést! Izgalommal várjuk a novelláskötet megjelenését!

(Megjelent Merítés 2012. augusztus)

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s