„Hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek – aminek kell, az úgyis megtörténik”

“Különös teremtmény a Moly:
nem vérszívó, s nem vérkomoly,
de folyton csak olvas,
s fán ül, ami odvas.
Címerállata? Hát bagoooly!!” (Sárhelyi Erika)

A Molynak nemcsak Mesemondólánya van, hanem saját költőnője is. Amikor ideje engedi, megpróbál minket rávenni arra, hogy ragadjunk tollat és játsszunk a szavakkal. Sárhelyi Erikával beszélgettünk az egyik szeptember végi vasárnap délután…

Hogyan kezdtél el verseket írni? Mi vett arra rá, hogy tollat ragadj?
S. E.: Biztosan furán hangzik, de nem tudom konkrét eseményhez kötni. Még csak régóta lappangó hajlamhoz se (bár ez valószínűleg ott volt, hiszen másként ki sem jöhetett volna:)). Igazából a net miatt. Böngésztem, és fogalmam sincs mitől, miért (gondolom, a vonzalom miatt), amatőr irodalmi site-on kötöttem ki. Olvasgattam másokat, jókat, kevésbé jókat, és volt, hogy azt éreztem, ilyet én is tudnék írni. Megpróbáltam, föltettem az oldalra, és vártam, mi lesz.

Gyermekkorodban nem is próbáltál írogatni? Megmutatod nekünk a legelső versedet?:)
S. E.: A legeslegelsőt? Igazából utána kéne néznem, melyik is lehetett az, de félek tőle, hogy bármelyik is lenne az, már nem vállalnám. Csak azt tudom, hogy 2003-ban írtam az elsőt, és az azt követő 5-6 évben rengeteget. Nyilvánvaló – vagy legalábbis ebben reménykedem –, hogy az első szárnypróbálgatáshoz képest fejlődött bennem ez a bizonyos íráskészségnek nevezett valami. Mikor innen-onnan, esetleg mások által beidézve elém kerül csak egy 2-3 évvel korábbi versem, sok esetben akkor is azt érzem, hogy jaj, ne… Persze, az is én vagyok, én voltam, de hát szimatszatyorral és térdig érő kockás ingben is jártam valamikor, ma meg már nemigen vennék fel ilyesmit.:)
Egyébként meg gyerekkoromban nem, diákkoromban pedig annyit írtam, amennyit szerintem mindenki: tanárcsúfolódókat maximum. Nem hiszem, hogy ez az „írás” kategóriába belefér.:)

Kapolcson Sólyom Tamással és Őri-Sípos Christával

Volt-e rád hatással úgy igazán valaki, akire azt mondtad, nah ez már igen, én is így szeretnék írni? Aki egy kicsit formálta a költészeted (költők, írók, témák)?
S. E.: Igen, természetesen voltak ilyen szerzők. Talán nagyképűen hangzik, de elsősorban nem a klasszikusok közül kerültek elő ilyen „minták, példaképek” – bár nyilván sok-sok kedvencem van közöttük –, hanem az ún. amatőrök közül. Ez persze abból is fakad, hogy amíg írtam (sajnos, jó ideje kerül az ihlet), főként az amatőr kortársakat olvastam. Mivel az esetek nagy többségében valamilyen nick alatt írnak ezek az alkotók (ahogy korábban én a Netelka nick alatt), így az esetek többségében a valódi nevüket sem ismertem. Nekem elég volt az is, hogy azt az élményt nyújtották, amit. Volt, hogy pont ez ihletett írásra: olvastam egy verset valakitől, és muszáj volt kiírnom magamból a csodálatomat. Azt, amit kérdeztél, hogy úgy szeretnék írni, ahogy ő. Persze, ez naivitás, hiszen nyilvánvaló, hogy ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat, úgy két egyforma szerző sincs. Bár nyilvánvalóan hatunk egymásra, ki jobban, ki kevésbé.
A téma vonatkozásában nem volt úgymond „mintám”: nem is tudom, hogy van-e ilyen. Mivel az ihlet, az jön, nem nézi, van téma vagy nincs. Ergo valami elindul bentről, a lelkedből, az ujjad végén meg kijön. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden versem ilyen „fennkölt” állapotban született, sőt. Sokszor nyelvi játékok ösztönöztek írásra, vagy nemrégiben éppen képzőművészeti alkotások. Ott már érdekes lehet a téma, mármint hogy melyik kép, melyik festmény, grafika és miért pont az fogja meg az embert.

Nyelvi játékok, szavak, témák itt is előkerülnek a Molyon. Számtalanszor próbáltál minket rávenni arra, nem is kis sikerrel, hogy mi magunk is ragadjunk tollat, játsszunk a szavakkal. Ösztönösen bevonod az embereket a költészet világába. Más közegben is működik ez?
S. E.: Ha a Molyon kívüli közegre gondolsz, akkor szinte az összes amatőr irodalmi site-ot említhetném, legalábbis ahol megfordultam eddig, ott mindig remek fogadtatásra talált egy-egy ilyen felhívás. A „játékos ember” mindenkiben él, az irodalmat kedvelőkben szerintem automatikusan működik a nyelvi játék iránti igény. Az más kérdés, hogy versek vonatkozásában sokan nem mernek megmutatkozni – pedig szerintem ezek a próbálkozások végképp nem arról szólnak, hogy megmutassuk, milyen jól írunk, sokkal inkább a fantáziánkról, a magyar nyelv sokszínűségéről és a költészet számtalan lehetőségéről. És mindeközben nagyon jó versek is születhetnek, egy-egy ilyen kósza ötlet nélkül lehet, hogy sose bukkannának felszínre.

Mesélj arról nekünk, hogyan lesz a különböző amatőr irodalmi oldalakra nickname alatt feltett versekből kézbe vehető verses kötet. 2008-ban jelent meg Adj jelet! címmel az első köteted.
S. E.: Nos, ahogy mondani szokták, „ez a műsor se jöhetett volna létre”, ha nincs a net. Ugyanis épp egy ilyen irodalmi oldalon talált a verseimre Székely-Nagy Gábor, aki maga is publikál verseket, és nem mellesleg zenét is szerez. Akkoriban még a Székely Műhely Zenekar oszlopos tagja volt. Az együttes dalait CD-n saját Székely Műhely nevű kiadóján keresztül, magánkiadásban jelentették meg. Innen is jött az ötlet, hogy végül is akár verseket is kiadhatna, akár másokkal közösen. Nem tudom, nem emlékszem, hogy ez az ötlet már a hálón való beszélgetéseinkkor felmerült-e, vagy csupán akkor, amikor első alkalommal személyesen is találkoztunk, mégpedig a legelső NetVers Fesztiválon, amit Győrben rendeztek (tavaly zajlott le az ötödik fesztivál szűkebb hazámban, a XI. kerületben, és már megvan az idei fesztivál helyszíne is: Gyomaendrőd). Én nyilvánvalóan örültem a lehetőségnek, illetve a felvetésnek, hiszen föl se merült bennem (talán csak legtitkosabb álmaimban), hogy a verseimet nyomtatásban is viszontláthatom. A közös kötet gondolatát egyébként egészen prózai, anyagi okok indokolták: harmadolódtak a költségek. Azt ugyanis még nem mondtam, hogy Gábor egy Kanadában élő és alkotó jó barátjának, Savanya Istvánnak is fölvetette az ötletet, aki persze örömmel csatlakozott. Így aztán voltaképpen Gábor teljes vezénylete alatt elindult a dolog szervezése. Nekem nem volt más dolgom, mint kiválasztanom a megfelelő számú és minőségű verset, a magam anyagi hozzájárulását befektetni, és várni a pillanatot, amikor a kezembe foghatom a könyvet. Nagyon izgalmas volt, és remélem, még lesz alkalmam ezt újraélni. Akár többedmagammal, akár szólóban.

Ezek szerint tervezel még további köteteket. Körvonalazódik valami ez irányban?
S. E.: Ó, ezek nem tervek, ezek továbbra is csak álmok (amikről azért ma már nem gondolom, hogy soha nem is valósulhatnak meg :)). Két oka van annak, hogy nem „tervezek”. Egyrészt a már említett prózai ok, az anyagiak. Nincs honnan, miből kifizetni egy ilyen kiadás költségeit, hiszen családom van, bérből-fizetésből élek, fizetem a rezsit, a saját sulimat, a kisfiam is tanul, sportol – nem kell részleteznem, gondolom. Vagyis nincs egy titkos kincseskamrám, ahonnan olykor-olykor ilyen „luxusokra” elő tudnék varázsolni egy nagyobb összeget. A másik, egyszerre realista és ugyanakkor romantikus dolog: romantikus abban az értelemben, hogy mint minden alkotó, azt az illúziót kergetem, hogy majd egyszer egy „nagy ember” fölfedez, és azt mondja, „igen, ezeket a verseket ki kell adni és pont”, és mellé(m) áll az ügynek. Ugyanakkor a realitás tényleg az, elég, ha körbenézünk, hogy ma bárkinek lehet könyve (látod, nekem is), pénz kérdése az egész. Megkeresed a kiadót, kifizeted és passz. Miközben nekem ilyen értelemben borsódzik ettől a hátam – azok a pályázatok sem érdekelnek, ahol elindulhatok, elvileg „kiválasztás” alapján bekerülhetek, ugyanakkor előre fizessem ki a verseim darabszámának megfelelő „x” forintot. Akkor most miből gondoljam azt, hogy tényleg megmérettetik a versem, vagy csak én befizettem/bekerültem, ennyi történt…? Tudom, naivitás is ez a részemről, meg nem is vagyok egy nyomulós fajta, még akkor sem, ha nyilvánvalóan jó sütkérezni az elismerésben, amikor megadatik. De nem mindenáron. Úgyhogy hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek – aminek kell, az úgyis megtörténik. Ahogy az írás is csak jött, és remélem, még nem múlt el örökre.:)

Molykesztra: Mintha vihar jönne (Sárhelyi Erika megzenésített verse)

Azt mi is nagyon reméljük, hiszen itt a Molyon is nagyon sokan szeretjük a verseidet. Olyannyira, hogy megzenésítésre is került az egyik (Mintha vihar jönne), Moly-születésnapon a Moly-zenekar előszeretettel játssza. Molydal lett belőle, amit nagyon szeretünk. Van ennek a versnek története?
S. E.: Az eredeti versnek nincs különösebb története: csak bambultam ki az ablakon, és konstatáltam a látottakat.:) Mondjuk úgy, hogy hangulatba kerültem. Én már ezt az eredetileg négy versszakból álló verset is szerettem, de aztán hogy föltettem a Molyra, emlékeim szerint @Bence tette azt az észrevételt, hogy ebből dal is lehetne, ha ezt nem ide, hanem oda, meg refrén lenne benne stb. Nem kellett sokáig győzködnie, és átigazítottam úgy, hogy akár énekelhető is legyen. Persze, ez önmagában nem volt elég, hiszen kellett valaki, aki a dallamot is „meghallja” benne. Így került aztán a mű @silex (Kővári Balázs) „keze alá”, amit végül ő, Molnár Csanád, Nagy Ádám, @negyvenketto (Pinke Anita) és @lilijan (Zsákai Lilian) adtak elő első alkalommal. Nagyon-nagyon megszerettem az így új értelmet és életet nyert verset, ami később aktív közreműködéseddel a Molykesztra előadásában is elhangozhatott.
Érdekes élmény egyébként, hogy bár én sose tudom kívülről a verseimet (még akkor se, ha ezer közül is bármikor felismerném bármelyiket), de ha zenét szerez rá bárki, és azt meg is szeretem, akkor a dallammal együtt a szöveg is a fülembe mászik.:)

Itt a beszélgetés végén téged is, mint eddig mindenkit, a kedvenc könyveidről, íróidról, költőidről faggatlak …
S. E.: Kedvenc könyvet választani, nos, ez mindig fejtörést okoz, mert az embernek egyrészt változik az ízlése és változnak az igényei is, mindemellett minél többet olvasok, annál nagyobb a merítési lehetőség.:) De ha választanom kell, akkor magyar szerzőtől, Máraitól Az igazi (sokáig Wass Albert Funtinelije vezette nálam a listát), külföldi írótól pedig mondjuk Márquez Száz év magánya. De ilyenkor rögtön lelkifurdalásom lesz azokkal az alkotókkal szemben, akik legalább ilyen hatással voltak rám, hogy nem őket neveztem meg. Nehéz ez, na!:) Tehát legyen ez a két könyv. Szerzőt meg olyan sokat említhetnék hazait, külföldit egyaránt… De mivel nem tudok igazságot tenni, talán akkor legyen a három legutóbbi könyv, ami nagyon erősen hatott rám. Az egyik Elizabeth Wurtzel Prozac-országa, ami egyrészt önéletrajzi mű, és mint ilyen, egyik általam nagyon kedvelt műfaj, másrészt remekül megírt önvallomás. Egy másik, a nemrégiben olvasott Az út vége John Barth-tól, ami konkrétan be is került a Molyon a kedvenc könyveim kategóriába, mert briliánsnak találtam, és biztos újra is fogom olvasni egyszer. Még ezt megelőzően pedig Salamon Pál Sorel-ház című regénye volt rám nagyon nagy hatással, aminek azóta a folytatását, a Sorsolvasót is beszereztem. A költők közül József Attila megunhatatlan számomra, és nagyon szeretem Dsida Jenő verseit, egy időben sok Wass Albert-verset olvastam, és persze ott van Radnóti, vagy éppen a kortársak közül a sokáig „nemszeretem” Varró Dániel.

Köszönöm szépen a beszélgetést! Szorítunk neked, hogy az álmaid kötetek formájában megvalósuljanak!:)

(Megjelent Merítés 2012. szeptember)

Advertisements

One response to “„Hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek – aminek kell, az úgyis megtörténik”

  1. Visszajelzés: Hétköznapi józanság: rímbe szedett gondolatok és lélekrezdülések | kultúrlény·

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s