A repülő hegy

$-RANSMAYR-CH_A repulo hegy_COVER.indd18-as karika! A bejegyzés felnőtt tartalommal bír!

Christoph Ransmayr úgy ír, olyan különlegesen szépen és érzékenyen, hogy az lelket melengető. Szavaival elringat. Baricco-nál tapasztaltam hasonlókat, ám ő olasz, megfelelő vérmérséklettel, ez az író pedig osztrák, és éppen ezért meglepett. (Ami igaz, az igaz, Írországban élő osztrák, és ez szerény véleményem szerint sokat alakít a helyzeten.) A könyv maga pedig lírába ágyazott próza, “mely még sokáig visszhangzik az olvasó fülében.” Az enyémben is. Szerintem ballada a hegyek fiairól, az elemek táncáról, olyan környezetből, amiért csak rajongani lehet.

A kezdés kőkeményen belevág az arcodba. Már az első mondat letaglóz.

“Meghaltam
6840 méterrel a tengerszint fölött
május negyedikén a ló esztendejében.”

A történet két szálon fut, főszereplői egy ír testvérpár, akik hegymászóbalesetet szenvednek Tibetben. Egyikük túléli,  ő meséli el a balesetet, illetve visszaemlékezik a közös gyermekkorukra, arra, hogyan is jutottak el odáig, hogy megmásszák a hegycsúcsokat. Mindeközben pedig csodaszép írországi tájakon bolyongunk, hogy legszívesebben máris indulna az ember Corkba, Kerrybe.

climbing-carrauntoohil-john-quinn

MacGillycuddy’s Reeks, Kerry, Írország (fotó: John Quinn)

Furcsa közeg elevenedik meg a lapokon, ahol a tradíció, a történelem terhe keveredik a modern felfogással… A milliő, amiben vagyunk; ír katolikus család, IRA szimpatizáns apa, aki az angolokat gyűlöli. Fiai is büszkék írségükre, egyikük homoszexuális. Egy apró ír szigeten él, magányosan, önmagát elrejtve a kis közösségben, egy világítótoronyban dolgozik, digitális kartográfiával foglalkozik, ebben élve ki minden szenvedélyét. Nagy talány nekem ő. Jó lenne a fejébe látni időnként!

“Everest. Liam legalább
ebben az egy kérdésben egyetérthetett
Tashi Gyeltso teherhordóval: Ez a név
úgy szar, ahogy van.
Mizen HeadLiam régóta nem vette a szájára, nem írta le,
sőt digitális atlaszaiban sem
engedte soha felvillanni ezt a nevet.
Nem mintha káromlásnak tartotta volna
használatát, hanem egyszerűen azért,
mert ez George Everest
angol földmérő neve volt:

miközben Írország, angol gazdái alatt,
belezuhant történelmének legkatasztrofálisabb
éhínségébe, Sir Everest és társai
a csillapíthatatlan étvágyú londoni Őfelsége részére immár
zsírosabb koloncot mértek föl: indiai gyarmatokat!,
teaültetvényeket, a háttérben festői hegyláncokkal,
melyek háromszögelése a biztonságos messzeségből
hallatlan csúcsmagasságokat eredményezett:
húsz-, huszonöt-, huszonkilencezer láb!,
persze csak úgy körülbelül.

1268831720Az angol földmérők nem sokat
kérdezősködtek nevek felől, hanem, példának okáért,
az egyik földöntúli ragyogó izét ott a felhők között
megdobták a Peak XV-ös leltári számmal,
ám ezért a vakmerőségért csak George Everestnek
jutott egy évvel a halála előtt
az a megtiszteltetés, hogy a tüneményt
róla nevezik el Mount Everestnek –
de ő mégsem lett halhatatlan.”

Az egyik ország, amit megismerhetünk a fiatalabb testvér elbeszéléséből Írország és leginkább Cork; világítótornyok, öblök, temetők, hegyek, amiket megmásznak, és az általuk bebarangolt vidék, a másik pedig Tibet és a khampa nemzetség; legendáik (pl. a repülő hegy legendája, állítólag ez az egyik ilyen hegy) mítoszaik, kultúrájuk, gondolkozásmódjuk elevenedik meg a lapok során. Nagyon érdekes…

… és néhol pedig európai szemmel nagyon brutálisnak hat, mint például a tibeti égbe temetkezés rituáléja. Mivel ezen a tájon nincs fa a halottak égetéséhez, földbe sem tudnak temetkezni, mert mindent szikla borít, vagy kővé fagyott, ezért az égbe temetkeznek – hívják ezt még másként madártemetkezésnek is. Tulajdonképpen a holtestet a keselyűkre bízzák. A tibetiek felfogása szerint nem sértik ezzel a halott emlékét, mivel a buddhizmus szerint ha a lélek elhagyta a testet, akkor már csak üres porhüvely marad utána, amiért meg nem kár.

800px-Vulture

“A holttestet felviszik a hegytetőnek egy kijelölt részére és egy lapos kőre fektetik. (A szertartást végző embereknek ez a foglalkozásuk, ami miatt ugyanolyan népszerűtlenek, mint az állatot gyilkoló mészárosok és a fegyvereket készítő kovácsok.) A megmosott, meztelen holttestet anatómiai pontossággal szeli darabokra a temető ember, és eteti meg a keselyűkkel. Miután a csontokról gondosan eltávolították a húst, a csontokat egy kőedényben péppé zúzzák, vajas árpával keverik és ugyancsak a keselyűknek adják. Ha vérfolt marad a kőlapon, még azt is felitatják és a madarakkal megetetik.
A közeli hozzátartozók egyik esetben sem kísérik elhunyt rokonaikat. Csak ismerősök és távoli rokonok lehetnek jelen, de idegenek semmiképpen. A hozzátartozók mialatt a négy őselem egyikének adják át családtagjukat, ők otthon a lámával együtt imádkoznak, idéznek a halottas könyvből, hogy ezzel segítsék a minél sikeresebb újraszületést.” (innen)

Aki nem bírja gyomorral, ne nézze meg ezt a videót! A temetési szertartást mutatja, 7:45-től pedig a keselyűk szerepét ebben.

Érdekes a khampák azon felfogása, hogy bizonyos történeteiket “egyetlen száj mondhat csak egyetlen fülnek, egyvalaki mesélheti, aki tudja a választ, egyvalakinek, aki kérdez.” A történeteknek pedig “minden fejben valami újjá, addig nem hallottá kell változniuk. Abból, amit hallott, kinek-kinek a maga történetét, a saját elbeszélését kell megteremtenie, valami mással össze nem téveszthető, egyszeri dolgot kell formálnia belőle, valamit, amiben úgy hihet, mint önmagában. Egy ilyen történet menete, mind az elbeszélőt, mind hallgatóját messzire vezeti mindentől, ami ismerős, némelykor mélyen az éjszakába, de végül mindig visszavisz oda, ahol mindennek a kezdete van, vissza, és mégis messzebb, akár egy üstökös pályája: felbukkan a csillag, letűnik és eónok múlva az ellenkező irányból visszatér, vagy mint a fény, mely kialszik nyugaton, és keletről ismét a magasba száll.” A halottak a történeteken keresztül élnek tovább; így tanítják az élőket és azok így emlékeznek rájuk.

A nomád népek hitvilága különleges; szép a vízről szőtt gondolatuk is, és egyáltalán nem csodálkozik az olvasó azon, hogy a kisebbik fivérre ezek olyannyira hatottak, hogy megtalálta a khampák között a társát, az óriási kulturális különbségek ellenére is. Vagy még az is lehet, hogy eredendően nincsenek is olyan nagy különbségek, hiszen mind az írek, mind  khampák ismerik milyen elnyomás alatt élni.

Yushu-2-2522

Ez a könyv mindezek mellett a múlt szellemeiről is szól, és az újrakezdésről. Ahhoz pedig először el kell engedni a múltat. Ilyen értelemben egy fajta fohász is ez, és búcsú. Búcsú a meghatározó apától, majd a báty befolyásától. Az elbeszélés maga a szellemi út sok-sok megállóval, ami segít az otthonkeresésben, újragondolni és átértékelni a történéseket, a végére érve pedig kikristályosodik a mesélő saját elképzelése arról, hogy mit vár az élettől, és hogy hogyan szeretné azt élni.

Eredeti cím: Der fliegende Berg
Kiadó: Kalligram 
Kiadás éve: 2008 
Fordította: Márton László

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s