Tokyo Underground

TU borító 1kicsi

“Ez a könyv 1997 őszén, a Magyar Narancsba írt cikksorozatként kezdődött, egyes részletei megjelentek más orgánumokban, leginkább az Élet és Irodalomban, ám nem tekintendő cikkgyűjteménynek, a korábbi közlések voltak e könyv előpublikációi. A szerző nem gondolja azt, hogy ért is ahhoz, amiről ír – a magyar átlagtudásnál egy árnyalatnyival talán jobban azért –; elsőéves gainjinkönyv, része az útnak és a megértésnek, lenyomat, s innentől legyen minden további e kérdésben az ismeretelmélet problémája. A műfaj: kollázs; egymás mellé vágott flash, talán ez illik leginkább a választott tárgyhoz, témához, országhoz.”

Vágvölgyi B. András: Tokyo Underground

vagvolgyi_incognito_KonyhasI_MG_1462

Fotó: Konyhás István

Vágvölgyi B. András íróval, újságíróval, filmrendezővel, filmesztétával a Tokyo Underground című, most újra megjelent, kultikus könyvének bemutató turnéján, az Incognito Clubban beszélgettünk. A szerző egy ideig Japánban élt, és az ott látottakat, tapasztaltakat írta meg ebben a művében. A könyv már 2000-ben, az első megjelenésekor is óriási sikert aratott. Általa bepillanthatunk a japán popkultúrába, a fogyasztói társadalmukba, ami az addigi, sokak fejében tradicionális, évszázados hagyományokkal átszőtt Kelet-képről rántotta le a leplet, és a modern Japán felé irányította az emberek figyelmét.

A Tokyo Underground című könyved a harmadik kiadását élte meg. Kezdjük talán a legelején… Hogyan kerültél egyáltalán Japánba?
Az egyik nyáron, még az egyetem alatt dolgoztam egy maszeknál. Elég sok pénzt kerestem, és az az ötletem támadt, hogy elmegyek Ázsiába egyedül. Először Indiába akartam menni – ebben a bővített, harmadik kiadásban benne is van, hogy mi lett volna ha akkor Indiába megyek, merthogy az egy teljesen más típusú élmény lett volna… voltam azóta, nagyon más –, de akkoriban Indiába nagyon drága lett volna a repülőjegy. Viszont a Szovjetunión keresztül Japánba olcsó volt, így hát odamentem. Ott voltam három hetet, meg egy hét volt az út, szóval úgy egy hónapot. Nagyon tanulságos volt, megalapozott egy szerelmet.

Tudtad három hét után, hogy neked ide vissza kell menned, és onnantól azon munkálkodtál, hogy ezt valamilyen úton-módon el is érd? 
Nem igazán, mert akkor elmentem volna jappanistának, és megtanultam volna rendesen japánul. Már harminc fölött voltam, amikor ott éltem. Azt gondoltam, képtelen vagyok megtanulni több ezer írásjelet. De a beszélt japán a kocsmai társalgás szintjén elég jól ment.

IseShrine

Iszei Nagyszentély

Mi volt az első benyomásod az országról, amikor megérkeztél? 
Ez a ’80-as évek közepén történt. Magyarországon akkor még a Kádár-rendszerben éltünk, Trabantok jártak az utcán, Wartburgok és régi Skodák, ehhez képest pedig Japán egy fantasztikus technikai civilizáció volt. Ez is fontos volt, meg az is… tulajdonképpen az egész mássága, amolyan furcsán foncsorozott tükör. Ez nekem egy metafora; ha a furcsán foncsorozott tükörben nézed meg magad, egy kicsit másra gondolsz vagy másra asszociálsz. Ilyen volt nekem Japán.

Mennyiben volt más világ? Nyilván Magyarországon akkortájt fogyasztói társadalomról még nem beszélhettünk… 
Japán nagyon gazdag ország volt. A japánok nagyon hamar megszabadulnak a tárgyaiktól. Volt egy olyan időszak a különböző rendszerváltások után, hogy az orosz dumában felvetették azt a lehetőséget, hogy mi lenne, ha Oroszországban az Uráltól keletre elterülő területeken bevezetnék a baloldali közlekedést, merthogy iszonyatos mennyiségben vittek át használt autókat Japánból. Ott egy kukázással össze lehet szedni mindenféle szórakoztató elektronikai eszközt… De ez beletartozik az építészetükbe is. A japán alkotmányban benne van az, hogy az Iszei nagyszentélyt, ami tulajdonképpen a császári méneshez tartozó sintó-szentély, húszévenként újra kell építeni. De ugyanúgy. A szögeknek, meg mindennek megvan az eredeti helye, hogy pontosan hova kerüljenek vissza. Azt egy 1500 éves épületnek tartják, holott tizenvalahány éve épült, a legfontosabb építészeti hagyományukként említik. Másként viszonyulnak a nagyon régi dolgokhoz. Persze van, hogy régi tárgyi emlékek megmaradnak, és azokat meg is őrzik. A japán esztétikáról szokás mondani, az építészetükről meg főleg, hogy a japán az, ami tradicionálisan a legmodernebb építészet. És ha a japán építészetet nézzük, akkor fantasztikus építésztitánok voltak ott Iszozakitól Tange Kenzón át a maiakig, mint például Sigeru Ban. Fantasztikusak, iszonyú merész modern építészetük van. Van olyan építész, – Takamacu Sin, az architektuális fenegyerek –, aki azt mondja, „az épületeim fegyverek”, mások papírból építenek valamit… Nagyon más típusú világ és emellett nagyon izgalmas.

L'AQUILA_003

Shigeru Ban: Paper Concert Hall, L’Aquila, Italy (2011)

Mi az, ami megfogott benne annyira, hogy vissza kellett menned, hogy szerelem lett belőle? 
Nagyon szeretek japán írókat; Murakamit nagyon bírom, nagyon izgalmas Misima is (“Mishima Jukio japán regényíró és regényhős, az elveszett értékek bajnoka és siratója. Magyarul az Aranypavilon és az Egy maszk vallomásai jelentek meg tőle. Szélsőjobboldali szimpátiáiról is elhíresült, 1970-ben rituális öngyilkosságot hajtott végre, a II. világháborús Császári Hadsereg egyenruhájában, életéről hollywoodi film is készült, Paul Schrader rendezésében.” idézet a könyvből – a szerk.), vagy Kenzaburó Óe és még sokan. Több Nobel-díjasuk is van… Nekem a japán film abszolúte nagy szerelmem. Van a japán filmnek egy szentháromsága: Kuroszava, Mizogucsi, Ozu. Kuroszavát ismerjük a legjobban, egyébként ő a legnyugatosabb… Szépen lassan a japán kultúra egésze közel került hozzám.

Ha már filmek; a manga, anime, rajzfilmek mennyire a te vonalad? 
Foglalkoztam velük. Egy időben eljártam rendszeresen Udinébe – itt egy rangos filmfesztivál van, fantasztikus -, ahol a japán vonulat az erős szokott lenni. Egyébként a japán film szerintem ma nem a legnagyobb korszakát éli. Azért ennél voltak jobb korszakai, például a ’30-as években, vagy az ’50-es, ’60-as években, akkor talán erősebbek voltak a japán filmek. Elképesztő mennyiséget készítettek régen. Japán a ’60-as évek elején évente gyártott ötszáz nagyjátékfilmet. Ez rengeteg. Amerikában csinálnak körülbelül ezret egy évben, vagy inkább csak hétszázat-nyolcszázat. Tehát nagyon nagy filmipar van, nagyon nagy rendezőkkel és nagyon nagy színészekkel… Persze érdekel a koreai film is meg a kínai, hongkongi is – láttam én már maláj feminista horrort is, ami elég viccesen hangzik… nagyon sok furcsaságot lehet tapasztalni a világnak azon a térfelén -, de a japán film nekem nagyon fontos történet.

Íróként, újságíróként, netán filmrendezőként melyik énedre, vagy az éned melyik részére hat leginkább ez a kultúra? 
Filmesként nehéz lett volna egy ilyen poszt-ötvenhatos filmbe, mint a Kolorádó Kid (2009) japán elemeket belehozni, de azért sikerült. Sokan kiakadtak; volt benne egy leszámolás-jelenet, aminél arra kértem az operatőrt, hogy úgy világítsa be a helyszínt, mint ahogy a ’70-es évekbeli hongkongi akciófilmeknél szokás. Ott van a bosszújelenet, amikor Nagy Zsolt lelövi Gáspár Tibit, és oda egy olyan zenét tettem be, amit DJ Krush (Isii Hideaki, egy igen híres japán zenész) csinált kínai hagyományos kung-fu filmzenéből. A tábornok megbízatása a címe a zeneszámnak. Szétszerelte a zenét, aztán összerakta újra. És ha egy japán ember szerel szét és rak össze újra egy kínai dolgot, akkor az egy kicsit más lesz, akkor az egy kicsit meg lesz csavarva.

A Tokyo Undergroundban ezeket a tapasztalataidat, élményeidet írod le? 
Azt gondolom ez egy nagyon személyes könyv. Ahogy szoktam mondani, ez részben alanyi szociológia, részben kulturális antropológia, részben azt gondolom bizonyos részeiről, hogy az irodalom, részben ismeretterjesztés, részben  filmológia, filmesztétika. Igyekeztem egyfajta gonzo hangnemben megfogni ezt az egész dolgot.

Ez a harmadik, bővített, átdolgozott, átírt kiadás mennyiben más, mint az elődje? Mennyiben ad pluszt azoknak, akik már esetleg korábban olvasták a 2000-es kiadást?
Nagyon kíváncsi vagyok erre, és ilyen szempontból ez egy kísérlet is. Amikor a könyv először megjelent 2000-ben, a japán popkultúra nem igazán létezett még Magyarországon. Ehhez képest most azért website-ok ezrei vannak, vagy ha nem is ezrei, de sok olyan magyar nyelvű oldal van, ami ezzel foglalkozik…
… és menet közben született néhány Oscar-díjas film is, például Mijazakié…
Persze, persze, de Mijazakiról most az utolsó hír az volt, hogy abbahagyja a filmezést, és akkor majd jönnek az újak. Ez is érdekes dolog… Szóval, nagyon sokan piszkáltak azzal, hogy ez sikerkönyv volt 2000-ben, meghatározó talán; miért nincs akkor a piacon? Van egy animációs filmtervünk is, és annak is a tesztje, hogy ez a kultúrkör Magyarországon mennyire lehet érdekes, de azért azt gondolom, hogy az egy világtörténet.

vagvolgyi_incognito_KonyhasI_MG_1438Hogyan találtál magad mellé olyan embereket, mint például Nagy Kriszta Tyereskova, aki az illusztrációkat készítette a könyvhöz, vagy Bárdos Deák Ági, aki a hazai underground egyik meghatározó személyisége, és a ma esti beszélgetést vezette?
Bárdos Deák Ági érdeklődött, és felajánlotta, hogy szívesen beszélgetne erről… Amikor kitaláltuk azt, hogy legyenek könyvbemutatók több városban – eddig voltunk Szegeden és itt Debrecenben, és majd januárban fogunk menni Miskolcra és Pécsre –, mondta, hogy őt ez a dolog érdekelné. Nagy Krisztát pedig már ismertem, és képzőművészként volt egy-két olyan gesztusa és akciója, amiből arra következtettem, hogy van egyfajta affinitása, vonzódása ehhez a dologhoz, így az előző kiadást, illetve a mostanit is ő illusztrálta.

Világlátott ember vagy, nagyon sok országban jártál… 
Még soha nem voltam Ausztráliában… (nevetés)
…nemcsak egy hetet, hanem több időt is eltöltöttél különböző kontinenseken, országokban, egy kicsit messzebbről rálátva erre a dologra. Azt gondolom, fontos az, hogy te Magyarországról hogyan látod Japánt, vagy mások mondjuk Amerikából hogyan látják Japánt, kicsit másképpen. Mennyiben más ez a látásmód a különböző országokban? 
Japánnal kapcsolatban két országot említenék meg, ahol azt gondolom, nagyon erős a kulturális affinitás. Ez egyébként két filmes nagyhatalom, az egyik az Egyesült Államok, a másik pedig Franciaország. Franciaországban nagyon erős a Japán iránti vonzódás, és a francia művészettörténészek, művészetfilozófusok szoktak azért arról nyilatkozni, hogy a Meiji-nyitás környékén, amikor a párizsi világkiállítás volt, és ott kiállítottak japán fanyomatokat, az mennyire meghatározó volt – ahogy ők mondták, a japonisme, japonizmus (“XIX. század végi, francia képzőművészeti irányzat, mely a Meiji-nyitás után megismert japán képzőművészet, elsősorban az ukiyo-e hatását mutatja.” idézet a könyvből – a szerk.) -, az impresszionizmus kialakulásában. Hogy Monet-ra, Van Gogh-ra mekkora hatással voltak azok a japán művek, amelyek 1870 táján bekerültek Franciaországba.
A kulturális interakció mindenféleképpen érdekes. A manga kialakulásában például alapvető volt az, hogy az amerikai katonák ’45-től bevitték az országba az akkori amerikai képregényeket, a Pókembert, a Flash Gordont stb. És kialakult egyfajta szerelem: az amerikaiak le tudtak minket győzni, ez azt jelenti, hogy ők kvázi istenek vagy valami hasonló, mert másoknak nem szokott ez sikerülni. Ilyenformán ez a japán–amerikai kulturális interakció nagyon kitapintható a mindennapi életben is. Csak gondolj arra, amikor a Jarmusch-filmben, a Mystery Trainben ott van a japán pár az amerikai Délen. Ez azért egy roppant fontos dolog. De voltak olyan tévésorozatok is, például a Santa Fé című ’80-as évekbeli amerikai tévésorozat, amelyekben japán szereplő is volt. Ez azért is érdekes, mert a japánok nagyon sérelmezik, hogy Amerikában a háború alatt japánokat internáltak, míg például a német származású amerikaiakat meg az olasz származású amerikaiakat nem, pedig velük is háborúban álltak.

vagvolgyi_incognito_KonyhasI_MG_1471

Fotó: Konyhás István

Egy másik dolog… Hunter S. Thompson könyveit te fordítottad. Hogyan viszonyul a Japán-szerelemhez? Az egy teljesen más világ.
Az. Teljesen más világ. Hunter S. Thompson tudomásom szerint nem járt Japánban. Az ő helyei Ázsiában inkább Hongkong és Vietnam. Ott volt, amikor 1975-ben Saigon elesett, és az észak-vietnamiak megnyerték azt a háborút. Hunter S. Thompson utolsó könyve – amit a halála évében fordítottam mintegy tiszteletadásként -, A félelem birodalma című regénye volt, ami egyébként egy fantasztikusan jó könyv. Abban leírja azt, hogy az apja mindig a rádiót hallgatta – esti rutin volt náluk, hogy bekapcsolták a rádiót, a papa leült egy whiskey-vel, és hallgatta a híreket. Azt mondja Thompson, hogy amikor 1941-ben Pearl Harbort megtámadták a japánok, ő négyévesen ott volt az apja mellett, aki akkor is a rádiót hallgatta, és csak azt hallotta, hogy az apja folyamatosan azt hajtogatta, hogy „fuckin’ japs, fuckin’ japs”, kib…szott japánok. Az az esemény igen nagy megütközést keltett Amerikában, 2001. szeptember 11-ét szokás ezzel összehasonlítani.

Térjünk kicsit vissza a könyvhöz még, ami most a harmadik kiadást érte meg. Lesz-e folytatás? Említetted, hogy dolgoztok filmes, animációs ötleten… 
Ez nagyon fontos lenne. Emlegettem két filmet ezzel kapcsolatban, amivel tudnék reflektálni. Az egyik egy palesztin film, ami öngyilkos merénylőkről szól. A másik egy izraeli film, megint csak a háborúval kapcsolatos borzalmakra reflektáló történet, egy animációs dokumentumfilm. Libanoni keringő volt a magyar címe, Ari Folmannak hívják a rendezőt, aki készítette. Mind a két filmben volt egy német kisebbségi partner, egy német producer – tavaly 2012-ben Cannes-ban összeismertetett vele Fliegauf Bence barátom –, aki azt mondta, hogy tök jó sztori, tényleg mindenféleképpen meg kellene csinálni, de mindenképpen kellene japán partner, mert ők német producerként be tudnak ebbe szállni kisebbségileg, de hitelességi szempontok miatt feltétlenül szükség lenne egy japán félre is. Nagyon szeretném megtalálni a partnert ehhez.

A Tokyo Underground kötetből lesz még több bővített kiadás? 
Őszintén szólva én azt remélem, hogy ez a kiadás a Konkrét Könyveknél folyamatosan a piacon tud majd lenni. Azt gondolom, bizonyos értelemben ez olyan kézikönyv, ami folyamatosan használható, és újabb és újabb generációknak is nyújthat valamit… Nem tudom, hogy akarom-e újraírni. Lehet, hogy egyszer majd lesz egy Tokyo Underground 2.0. Nézd, elmúltam ötvenéves, a szerelem örök, és lehet, hogy még egyszer majd nekifutok, de az, hogy a japán kulturális témák érdekelni fognak, szinte bizonyos.

Kiadó: Konkrét Könyvek
Kiadás éve: 2013.
Illusztrálta: Nagy Kriszta (Tyereskova)

(Megjelent Merítés 2013. december)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s