A konyhaasztal és a szigorúan ellenőrzött vágyak

Tavaly ősszel láthatta már Grecsó Zoltán egyik koreográfiáját a debreceni közönség. Akkor a MODEM születésnapi hetében fivérének, Grecsó Krisztiánnak a Mellettem elférsz kötetének szövegeiből közösen életrehívott azonos című előadását hozták el nekünk.

_APO0771

Az immáron második napján is túl levő II. Kortárstánc Minifesztivál péntek estéjén egyéb Grecsó-táncelőadásokat nézhettek meg a harmadik emeleti kiállítótérben a táncművészet iránt érdeklődők.

Két különböző előadást láthattunk úgy nagyjából 25-25 percben. Az egyik humoros, ironikus, a másik talán kissé filozofikus, abban az értelemben, hogy merengős-megfejtős, de mind a kettő a mindenkit foglalkoztató örök kérdésről, a férfi-női kapcsolatokról szólt.

_APO0753

Elsőként a Szigorúan ellenőrzött vágyak, avagy “miről álmodik a vasutas?” című három szereplős darab elevenedett meg a tánctérben Lengyel KatalinRózsahegyi Orsolya és Grecsó Zoltán előadásában. Az ismertetőben ez állt a produkcióról: “a köznapiságok valóságait keresi: az átlagember és a vágyai közti határvidékeket, valamint az általános és az egyedi nézőpont közöttit. Azt a hidat, amely a generált valóság és a saját, egyéni tudat között ível át, mint egy sorompó, amely mellett a bakter egész nap csak ül és vár, s napjában kétszer letekeri. Utazik, mialatt elrobognak mellette a vonatok, de csak az álomképeiben, a két végtelenbe futó sínpáron, vágyai soha össze nem érő paralleljén.”

Grecsó Zoltán pedig ezt írta az előadásról: “Végtelen vonatsínek: a párhuzamos vonalakon is, a látóhatáron kereszteződnek a pályák. Ahol akad a váltó és nem jelez a készülék se pirosat, se zöldet, kiszalad kezünkből az irányítás és mint fejetlen bakterek, kapcsolgatunk a sínek között, s mindig más világba csúszunk. Itt a valóság – vagy amit annak nevezünk. Itt az illúzió – csak a szemeimet nézd, csalok. Itt van az, amit látni szeretnénk, és az, amit tényleg látunk. Koccanások, karambolok, sérülések, vér nélkül, hang nélkül, mint lassú ételhordók kúsznak be elénk és mi éhesen habzsolunk, meg sem rágva a falatot nyelünk!” Az élet úgy húz el mellettünk, mint ahogy a vonatok száguldanak a síneken. Szerelmek, vágyak jönnek-mennek, de a hétköznapok arról szólnak, aki az asztalra elénk teszi az ételt…

_APO0785

Nekem a produkcióról még kapásból két dolog jutott az eszembe, azon kívül is, hogy nem is biztos, hogy a célállomás a fontos, hanem a vasutas vonatléte, ami az élete értelmét adja neki, még ha csak álmaiban is… Az egyik a táncelőadás címe, amely nem véletlenül idézi Bohumil Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatok című regényét, ahol a vonatok mellett a vágyak is zakatoltak amellett, hogy szintén szigorúan ellenőrzöttek, ám mégis levetették békjóikat a szereplők, akár csak itt a színpadon eszeveszett pörgés közepette.

A másik dolog pedig, ami az előadás láttán visszhangot keltett bennem, Claude Lelouch klasszikus filmje az Egy férfi és egy nő. És bár itt az “ajaj fekete vonat, elvitted a páromat” szólalt meg a hangszórókból, azért én az előadás bizonyos részein, az álomnő kecsességében visszatükröződni hallottam Francis Lai örökzöld dallamát is, és valahol a reményt is arra, lehet ebből az álomból valóság, ha elengedjük a köznapiságot… (Rózsahegyi Orsolya könnyed tánca, tartása, kecsessége és mozdulatainak finomsága és törékenysége – miközben még akár férfiakat is emelget -, valami szemet gyönyörködtető.)

_APO0743

Egyetlen egy dolog nem volt valami jó ötlet, hátulról éles fehér fénnyel megvilágítani a táncteret. A nézőket sikerült ugyan elvakítani vele, viszont azt a sejtelmes hatást, ami egy álomképhez illene, nem sikerült elérni vele. Inkább megtörte a varázst, mint fokozta azt. Ezt sajnálom.

_APO0775

Konyhaasztal című táncelőadásban “két determinált pozíció, a só- és a borstartó keveredik össze a konyhaasztalon, feketék és fehérek, igenek és nemek. A két figura a női és férfi szerepekről beszél, árulkodik, csacsog, humorral és fekete derűvel, az ólomkatona és a papírbalerina alakjait megidézve, más és más Jing-Jang metaforákat megrajzolva. Akár egy kettétörött cserépedény, a te és én taszítását és vonzását, oldásának és kötésének csomópontjait feszegeti, ahol összeérnek a mozdulatok és azt, ahol szétválnak, ezeket a szakaszokat fel-felcserélve beszél az újrakezdésekről.”

A vicces az a darabban, hogy míg az előző előadásban feltűnt fizikailag egy konyhaasztal, addig itt nyoma sincs annak, csak a címben és asszociációs értelemben jelenik meg. A két szereplő kissé esetlen, csetlőbotló. A nőben (Kőnig Lilla) a balerina marionett figurája visszaköszön, de én a fess ólomkatonával nem találkoztam, helyette inkább az alsógatyában tunyuló átlag férfi (Grecsó Zoltán) sztereotípiájába botlottam, akiről nem könnyű azt mondani – bár nem vagyok a balerina helyében -, hogy “ő a másik felem, ki nekem rendeltetett”. Mintha a nő alakja egy kicsit kidolgozottabb, megfoghatóan megformáltabb lenne, amely talán a jóleltalált és tetszetős jelmezének is köszönhető. Ezt a férfinél egy kicsit hiányoltam.

Az előadás az eltúlzott nemi szerepekkel manipulál, mintegy kedvesen kifigurázva azokat, így egy könnyed, hangosan nevetős, jókedvű és végtelenül szórakoztató, néhol ironikus produkció tárult a szemünk elé. Szerintem szenzációs. A két előadás közül mindenképpen ez a szerethetőbb és az egységesebb, összeálltabb.

Fotó: MODEM

(Megjelent DebrecenPlus.hu)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s