“Adtam egy mosolyt, amit az olvasó arcán viszontláttam”

“A park szélén egy szobor állt. Alkotója kecses mozdulatba öntötte tagjait. A bronz barnasága lágyan simult a park élő zöldjébe, a napfelkelték és a naplementék aranyba öltöztették, a mester keze által mívelt izmainak tökéletessége nap mint nap megállásra késztette az arra járókat. Szemei a távolba tekintettek, elérhetetlenként és megfoghatatlanként őrizte a park békéjét. Szíve nem dobbant, mellkasa nem emelkedett légvételre nappal.  De az éjszaka az övé volt. Talpazatáról leszállva, holdfény-selyembe burkolózva táncolt az éj hangjaira: (…)” Kiss Zsuzsa: Városmesék

Kiss Zsuzsa

Amikor becsuktam a Városmeséket, azonnal tudtam, hogy nem utoljára találkoztunk. Hogy szeretném megismerni a szerzőjét és a könyvéről kérdezgetni, mert úgy, de úgy tud írni a városomról, hogy mindjárt jobban érzi benne magát az ember… Kiss Zsuzsa írónővel beszélgettünk…

Egy írónál mindig nagyon érdekes az, ahogyan, ahonnan elindult… Te hogyan kezdtél el írni?

K. Zs.: Ez egy jó kérdés. Szerintem akkoriban, amikor elkezdtem olvasni. Elég gazdag fantáziával megáldott kisgyermek voltam, és amint megismerkedtem a betűkkel, nagyjából használni is kezdtem az újonnan szerzett képességet, az írást. Nem tudom, hogy kezdődött, de nagyon sok, nagyon régi füzetet találtam teleírva versekkel, apróbb szösszenetekkel.

Mikor érezted azt, hogy már nemcsak a füzeteknek, fióknak szeretnél írni, hanem szívesen meg is mutatnád azt a nagyközönségnek?

K. Zs.: Az egyetem alatt. Megírtam az első nagyobb lélegzetű „mesémet”, amely a Mortis címet viselte. Aztán megpróbáltam kiadatni, meglehetősen semmilyen sikerrel. Volt olyan kiadó, aki végignézett rajtam, majd anélkül, hogy a kezemben szorongatott papírköteget méltatta volna akár csak egy pillantásra is, közölte, hogy unatkozó szőkeségek agyszüleményeivel nem foglalkoznak.

Ez elvette a kedvemet egy időre.

A_szokokut

Mi volt az a pont, amikor megfordult a kocka? Hiszen két könyved is megjelent már azóta…

K. Zs.: Igen, valóban. Sosem voltam az a típus, aki könnyen és gyorsan feladja. A Mortist ugyan nem akartam még egy ilyen – vagy hasonló – megaláztatásnak kitenni, de közben nyilván fejlődtem én is, fejlődtek a lehetőségek is, és magánkiadásban 2010-ben megjelent a Kegyelemszikrák, főleg a barátaim biztatására. Nekik valahogy jobban hittem, mint egy húszéves emléknek.

A Kegyelemszikrák a pillanatokról szól. Momentumokról, amelyekben megtalálhatóak azok az apróságok, amelyektől még egy unalmasnak és egyszerűnek látszó élet is végig tűzijáték marad. Nem a mostanában oly népszerű, könnyen emészthető félperces-bölcsességek mindenre ráhúzható gondolat-egyenruháiba bújtatva, hanem egy hétköznapi történetbe.

Nem szeretem a sablonmegoldásokat, így némi ellenérzéssel viszonyulok azokhoz a bölcsességekhez, amelyek globális megváltást kínálnak. Nincs globális megváltás, mindenkinek vannak saját kegyelemszikrái. Még csak a módszer sem azonos, amellyel felfedezzük magunkban azokat.

SünmeseAhogy érzem a szavaidból ez egy teljesen más műfaj, mint a Mortis volt…

K. Zs.: Nem igazán. A Mortis is egy élettörténet volt, bár az századokat ívelt át. (Utána pedig esküdöztem az olvasottabb ismerőseimnek, hogy nem, soha nem hallottam Szepes Mária A vörös oroszlánjáról, majd ezt követően megvettem, elolvastam és inkább eldugtam a Mortist a fiókba. Mostanában újra előveszem, kicsit átdolgozom.) Tizenkilenc évesen azt hittem, mindent tudok a világról (haha), és az útkeresés bizonytalanságában elképzeltem, milyen lehetne az az ember, aki a római kortól egészen a XIX. századig látja a történelem alakulását. Ő mit választana? Mivé lenne? Hogyan fejlődne lépésről lépésre, hogyan tudna megbirkózni a környezetének az iránta tanúsított félelmével? Aztán megírtam.

Ez elég komolyan hangzik, hogyan váltottál innen vissza a gyermekkori kedvencekhez, a mesékhez? Kicsit úgy tűnik nekem, szeretsz a műfajok között lépkedni…

K. Zs.: A mesék soha nem szűntek meg kedvencek lenni. A válasz azonban nagyon egyszerű: született egy lányom. Neki másként kellett megmutatnom a világot.

Jól látod. Nem szorítom magam korlátok közé addig, amíg nem érzem úgy, hogy ezek a korlátok pontosan passzolnak rám. Addig csapongok, ugrálok össze-vissza. Ha ez ötven év múlva következik be, akkor ötven évig. Ha öt év múlva, akkor öt évig. Ha soha… akkor szegény barátnőm – aki a lektor hálátlan szerepét szokta elvállalni – megszokja, hogy az idegrendszerén táncolok az általa nem igazán preferált műfajokban is.

varosmesek

Olvastam a Városmeséket. Erről szeretnélek kicsit faggatni, hiszen Debrecenről, a szülővárosomról szól. A meséid által bizonyos részei megelevenednek, ahogy például a Déri téren álló Medgyessy Ferenc által készített szobor, a Táncoló nő, A szobor tánca című mesédben. Miért pont Debrecen?

K. Zs.: Ha körülnézel és egy kicsit hallgatózol, minden mesél valamit. Azért Debrecen, mert itt volt a legtöbb időm arra, hogy meghallgassam, mit mesél a csend. Van ennek a városnak egy sajátos bája, amely inkább inspirálja a fantáziát a világra rácsodálkozó gyermekkor felé, mint például egy Mortishoz hasonló, komorabb hangvételű, az öregkorban kiteljesedő élet felé.

Én nem innen származom, a Dunántúlról jöttem. Cirka huszonöt évvel ezelőtt jártam először Debrecenben. Akkor nem mutatta éppen a legfényesebb formáját. Most olyan nekem – összehasonlítva az akkori állapottal -, mint egy bábjából kikelő lepke. Mint a világra rácsodálkozó kisgyerek, akinek nyiladozik az értelme.

A szobor táncaEmlítetted, hogy ezeket a meséket a kislányodnak írtad, és aki a könyvet olvasta, az azt is tudja, hogy az illusztrációit neki köszönhetjük…

K. Zs.: Erre nagyon büszke vagyok! Szerencsére örökölte az édesapja kézügyességét is, és lépésről lépésre látni lehet, ahogyan egyre ügyesebben rajzol. Emellett ír már kisebb-nagyobb történeteket. Roppant izgatottan várom azt a napot, amikor nekünk is megmutatja végre az elkészült műveket!

Hogyan készültek ezek az illusztrációk? Milyen az, amikor anya és lánya együtt „dolgozik”? Ritkán „találkozom” ilyen párosokkal, muszáj vagyok rákérdezni.:)

K. Zs.: „- Mit csinálsz? – Rajzolok. – Kész a lecke? – Hagyjál! (16 éves) – Kíra, légyszi! – Kész.” Röviden.

Ő elolvassa a történeteket, és ha kedve van, ceruzát vagy ecsetet ragad, és megrajzolja. Vagy rajzol valami szépet, és én kanyarítok köré egy történetet. Nem igazán munkának fogjuk fel. Illetve én nem. Ő pedig kamasz, ergo fogalmam sincs, mi zajlik a fejében.

Akkor nagy becsben tartod, hogy van kedve rajzolni/festeni a történeteidhez…

K. Zs.: Hajaj, el sem tudnád képzelni!

Ezek a mesék nem egy-két évesek, van közöttük olyan, ami akkor született, amikor Kíra még csak négyéves volt.

Nagyjából időrendbe is lehet állítani a meséket, hiszen ha megnézed, nem egy bizonyos korosztálynak szólnak. A szobor tánca pl. már a mostani Kírának szól, a hóember pedig az ötévesnek.

könyvekA Városmesék nem olyan régen jelent meg, milyen a fogadtatása?

K. Zs.: Előrebocsátom: elsősorban a barátok és az ismerősök visszajelzései alapján szűrtem le a most következőket, hiszen sem a kiadó nem foglalkozik a terjesztéssel, sem nekem nem nagyon van időm a marketingre. Általában elmondható, hogy nem nagyon teszik le úgy a könyvet, hogy „na soha többet ilyet, és tőle pláne semmit”. Eddig tudtommal még mindenki, aki olvasta, megtalálta benne azt az egyet, amely az ő szívéhez szólt. Amikor megláttam az első moly.hu-s értékeléseket, nagyon örültem. Először el sem hittem, azt hittem, más könyv került az utazókönyv borítója alá.

Ha egy könyv elkészül, az szinte olyan, mint egy második gyermek (vagy sokadik, kinek hogy). Magadban roppant büszke vagy rá, de azért kicsit félsz, hogy hogyan fogja megállni a helyét. Azt hiszem, a Városmeséket „jól neveltem”.

Van, aki eladott példányszámokban vagy bevételben méri a sikert. Persze. Ez mérhető, ez kézzel-fogható, ezt mindenki érti. De nem tudom… Nekem inkább az a siker, hogy adtam egy mosolyt, amit az olvasó arcán viszontláttam. Ha így nézzük: szerintem sikeresek a mesék.

Milyen terveid vannak vele kapcsolatban?

K. Zs.: Az őrült hajtásnak ezen a héten vége lesz, jövő héttől laza a munka, de nem igazán terveztem még semmi olyat, ami hobbival kapcsolatos lehet. Azt sem tudom, hogy kell(ene) megszervezni egy író-olvasó találkozót, egy dedikálást vagy hasonlót. Kezdő író vagyok, ráadásul hobbi-szinten művelem ezt az egészet. Egyszer majd persze, szeretnék valami ilyesmit, lehetőleg még idén, de hogy mikor lesz rá energiám, az egyelőre nem nagyon látható.

Természetesen az eladott példányszámot is szeretném növelni. Nem épp a megszokott indokból. A világunk alapvetően kegyetlenségre épül. Bekapcsolod a tévét, ránézel az interneten egy hírportálra, és mást se látsz. A mostani gyerekek kénytelenek ezek között felnőni. Mindennapos lesz nekik az erőszak. Ákos bácsi (László Ákos grafikus művész) azt mondta egyszer nekem, hogy túl naivak a meséim. Nem naivak. Próbálnak tiszták maradni egy olyan világban, ahol a sarat már dobálni sem kell, mert magától szakad a nyakunkba.

CsigameseMindeközben a sok minden közepette írsz is? Dolgozol most valamin?

K. Zs.: Mindig.  Most egy kicsit elkalandozom az elméleti fizika és matematika irányába, persze mindezt egy izgalmas történet keretében. Találtam nemrég egy érdekes, új matematikai világmodellt, és elképzeltem, hogy milyen lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol ez – a minden lehetséges elve mentén – aktívan használatban lenne már a mindennapokban.

Várhatóan egy sci-fi lesz. Ez a terv legalábbis.

Mikorra várható? Vagy ennyire még ne szaladjak előre?

K. Zs.: A naptárbeosztásomat nézve valamikor a következő életemben. De azért igyekszem vele! Mivel tényleg csak szabadidős program az írás, ezért nem is tudok ütemtervet felállítani. Szeretném karácsonyra befejezni (és akkor talán jövő tavasszal már nyomdába kerülhet), de ember tervez, törvényhozás végez. Ha lesz pár meglepetésszerű dömping-határidő addig, akkor biztosan csúszik.

Azért azt hiszem, többek nevében is mondhatom, mi reménykedünk benne, hogy nem fog, vagy legalábbis nem sokat.:) Köszönöm neked a beszélgetést!

Ízelítő a Városmesékből: Az első hó

Ez pedig egy mosolyogtató írás Tóniról és a debreceni tavaszról.:)

(Megjelent: Merítés 2014. május)

Reklámok

2 responses to ““Adtam egy mosolyt, amit az olvasó arcán viszontláttam”

  1. Visszajelzés: Az Álmok Tengerén innen és túl | kultúrlény·

  2. Kedves történetek. Bár a helyszínek nekem nem ismerősek, kívánhat-e ennél nagyobb büszkeséget egy anya és nagymama?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s