Hermann Hesse: Rosshalde

Hermann Hesse ezen korai műve a magányról szól. Egy férfiről, aki “elsétált az élet kertje mellett”, és aki miután erre rájött, már “nem akart többé egyetlen értékes órát sem elveszíteni”. A könyvet olvasva az elengedésnek, avagy az el nem engedésnek lehetünk tanúi.

hesse2

Hesse vázlatkészítés közben

Johann Veraguth ünnepelt festő, Európa-szerte rendeznek neki kiállításokat, fegyelmezett művész, ám magánéletében “bukott boldogságkereső”. “Ő, aki nem adott volna ki a kezéből egy rosszul sikerült vásznat, végtelen sok félresikerült nap, év, szeretni- és élnivágyás súlyától szenvedett mélységesen.” Családjával egy festői, tóparti birtokon él vidéken. Rosshalde “régi udvarház volt; gazos kerti utak, mohos padok, korhadó lépcsők s áthatolhatatlan, dzsungelszerű park”. A kerti lak helyére műtermet építettet, és amikor a családi viták már elviselhetetlenné váltak ide költözött ki. Átengedte az udvarházat a feleségének és a gyerekeinek, ő pedig már nem várt semmit az élettől, csak beletörődötten élt a kerti lakban, alkotott és szenvedett.

“Már rég nem törekedett rá, hogy életét, tisztán, világosan kiterítse maga előtt. Szenvedett, és védekezett a szenvedés ellen, hol felháborodva, hol rezignáltan. De a vége mindig az lett, hogy hagyta a dolgokat a maguk medrében folyni, csak a munkájának élt.”

Bár nagyobbik fiával megromlott a kapcsolata, de kisebbik fiát istenítette. Ő volt a két szülő között a kapcsolat, a két ház között a híd, az egyetlen kötelék férj és feleség között, aki miatt még egyáltalán érintkeztek, és aki miatt nem vetettek véget rosszul sikerült, évek óta tartó megromlott házasságuknak.

borito

“Kialudt bennem minden vágy a szertelen, féktelen élet után, megszűnt minden kívánságom és igényem. Az elmúlt évek alatt egyetlen új ember sem lépett az életembe, sem asszony, sem barát. Érted, ugye? Mindenfajta új barátságot a szégyenemről tett vallomással kellett volna kezdenem. 
– Szégyen? – kérdezte Burkhardt halkan, némi feddéssel a hangjában. 
– Persze! Így éreztem már akkor is, és azóta sem változott semmi. Boldogtalannak lenni szégyen. Szégyen, ha nem mutathatom meg senki előtt, hogyan élek, ha valamit takargatnom, kendőznöm kell.”

És ez így ment volna, míg világ, a világ, hiszen a feleség nem “adta” a kisebbik fiút a férjnek, miközben neki ott a nagyobbik, a festő pedig egyetlen életigenlését látta a kis Pierre-ben, akiről soha nem mondott volna le, bár tudta, felesége azon munkálkodik, hogy őt is elidegenítse tőle… Mígnem egyszer csak régi barát érkezik a festőhöz, aki ráveszi, nézzen szembe a helyzettel; “El kell dobnod mindent, amid van, le kell mosnod magadról a múltadat, különben soha nem fogsz egészen tisztán, szabadon szembenézni a világgal.”, aztán pedig Pierre beteg lesz…

Mint Hesse minden regénye, ez is életrajzi ihletésű. 1914-ben íródott és kudarcba fulladt házasságának történetét meséli el benne. Pár évvel korábban költözött családjával Bernbe, elhunyt festőbarátjának, Albert Weltinek házába, Melchenbühlweg-be. „Sehol nem lehet olyan háborítatlanul élni, mint itt. Ráadásul Svájc legszebb öreg városa, erőtől dagadó és szépséggel teli vidék, nemes dús fák, mély föld, jó víz, közeli hegyek.” 1916-ban kezdett el foglalkozni a festészettel, akvarelleket festett: az elkövetkezendő években csendéleteket, önarcképeket és tájképeket készített. Alkotásaihoz temperát, krétát és olajfestéket használt. Kezdetben világos tempera színekkel alkotott, de később a sokszínű hegyek az expresszionizmus gazdag, intenzív és élénk színvilágába vezették. Melchenbühlweg-t, Rosshalde ihletőjét is ecsetvégre kapta.

bern_595Hesse

Melchenbühlweg

Bár a történet egyszerű, mondhatni hétköznapi, bárkivel megtörténő, ami miatt mégis különleges, az a nyelvezete. Hesse szépíró. Gyönyörűen szövi a mondatokat, különös, és mély hangulatokat teremt vele, még akkor is, amikor csak egy tájat mutat meg. „Majd meglátják, hogy festészetem és költészetem között nincsen ellentmondás, hogy ebben sem a természethű, hanem a költői igazságot keresem.” És ez milyen igaz! Prózája tele van költői képekkel. Ami számomra lenyűgöző volt, az a művészet, a művész, az alkotás folyamatának, az alkotó lelkiállapotának érzékletes leírása. Nyilván nem véletlen, hiszen ő maga is megélte ezt, ám azon kevesek közzé tartozott, akiknek eszköze is volt ahhoz, hogy mindezt briliánsan elénk tárja. Általa kicsit közelebb érzem magamhoz a művészeket.

garten2

Hermann Hesse: Das Hesse-Haus am Berner Melchenbühlweg (akvarell)

“Az alkotói magány fagyoshideg levegőjét szívta, a külvilág elsüllyedt, megszűnt számára, semmit sem akart belőle. Gyors, biztos mozdulatokkal, a megerőltetéstől kidagadó szemmel rakta föl a festéket kicsi, vakmerő foltokban, elmélyített egy árnyékot, szabaddá, puhábbá oldott egy fényben lebegő falevelet, egy játékos hajtincset. Közben a legkevésbé sem gondolt arra, mit fejez ki a kép. Ez már tisztázott dolog volt: egy gondolat, egy ötlet. Most már nem jelentésről, érzésről, eszméről volt szó, hanem a tiszta valóságról. Még az arckifejezéseket is tompította, csaknem semmitmondóvá tette, nem akart költeni, elbeszélni. A térden ráncot vető köpeny épp oly fontos és szent volt neki, mint a lehajtott fő, a szorosra zárt száj. Azt akarta, hogy a képen csak három, teljesen tárgyszerű ember legyen, amiket összeköt a másik tere, levegője, ugyanakkor mindegyiket olyan egyedülvalóság ölelje körül, amely az alaposan megnézett képeket kiszakítja a környező világ mellékes viszonyai közül, és a nézőt minden jelenség sorsszerű szükségességének borzongó csodálatával tölti el. Így néznek ránk halott mesterek képeinek idegen emberalakjai, akiknek a nevét sem tudjuk, s nem is kívánjuk megtudni: túlélők és rejtélyesek, mint minden lét szimbólumai.”

A történetben a tragikus, a nő, aki rosszul választ, így nem tud élni, és ezért mást sem hagy. És bár a férfinak sem kis erőfeszítés az elengedés, a továbblépés, a nőnek még nehezebben megy. “Amit ő még saját életének, a keserű jelennek érzett, férje számára már csak lényegtelen múlt volt.” Nem értem ezt a nőt, nem értem Adélt. Miért jó ez a struccpolitika? És miért jó ebben tartani a férjet, családot? S hogy ebből a férj végül ki tudott lépni, a barátnak köszönhető…

“(…) dacosan, vállalkozó szenvedéllyel nézett az új élet felé. S ez az élet nem tapogatozó, homályos tévelygés lesz majd, hanem meredek, vakmerő út a hegyen fölfelé.”

Én neki szurkolok!

A könyv megjelent 1980-ban a Magvető Kiadónál Csillagsors címmel is.

Eredeti cím: Roßhalde
Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó 
Kiadás éve: 1996.
Fordította: Korányi Judit

Advertisements

2 responses to “Hermann Hesse: Rosshalde

  1. Visszajelzés: Várólista-csökkentés 2014. | Rakenroll Fóka·

  2. Visszajelzés: Várólista-csökkentés 2015. | Rakenroll Fóka·

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s