Szerelempatak

Ha egy szóval kellene jellemeznem a filmet, azt mondanám rá, hogy tünemény.

Sós Ágnes 2013-ban készült dokumentumfilmje egy olyan lassan eltűnő világba kalauzol, ahol a szívmelengető szerelmi románcok és játékok emléke még ma is közöttünk él, csíntalanságot vive a hétköznapokba.

bscap0135v

„(…) a Tegyele Pista bácsi … az elkapott, hát milyen jól tudott az höngörőzni, az az ember. Haj! Mer’az, tudja-e, a karját, a könyökit ügyesen magad alája tette, s a lábával összecsípte a te lábadot, úgyhogy a szoknyád se terült, se semmi, úgy mentünk ott bé, hogy nem es éreztem, amikor ő vót felül, hogy höngörőzünk.”

A filmben egy romániai magyar ajkú kis, eldugott falu lakói, nyolcvan feletti idős özvegyemberek, férfiak és nők egyaránt, mesélnek a maguk sajátos ízes, szókimondó, kedvesen bájos módján a szerelemről, udvarlásról, az első éjszakáról („Tudod-e? Ez olyan, amikor a leányt kezdik meg, mintha a szájad nyúznák. S én úgy megijedtem, hogy megnyúznak. (nevetés)”), házasságról, önkielégítésről („Ja, hát e nem szerelem komaasszony, ez csak egy élvezet, szárazon!”) és a „höngörőzésről”.

Vidámság és életigenlés, romantika és szabadszájúság, intim pillanatok, vágyak, szép és erotikus emlékek. Titkok nagyszüleink hálószobájából, ahogy még sosem hallottuk, gondoltuk, képzeltük. És köztük csodaszép és megható történetek; egy idős hölgy meséli, hogy a tánciskolába, ahova járt csitriként, a tánctanár megkérdezte, hogy hazakísérheti-e. Majd ötven éven át elkísérte őt jóban-rosszban…

Ezek a mai napig elpiruló, könnycseppeket morzsolgató, idős emberek a maguk sikamlós és bájos történeteikkel, azon kívül, hogy kedvesen elszórakoztatnak és élvezet nézni és hallgatni őket,  és bár lassanként már egy letűnt kor gyermekei, mégis hitet és reményt is adnak nekünk, hogy valaki minket is elkísér majd ötven éven át…

A mondanivalóval teljes egységet alkot a film zenéje, mely Másik János nevéhez fűződik, akit azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni, a zenészek között pedig többek között Nikola Parovot is ott találjuk.

Amire még oda kell figyelni a Szerelempatakkal kapcsolatban, az a csodálatosan fényképezett időnként tényleg lélegzetelállító táj- és életképek. Az ember – állat – természet összhangja gyönyörűen megjelenítve, mindezzel kifejezve a nagybetűs harmóniát. Kedvenc képem, amikor egy fehér ló káposzta levelet ropogtat és néz be egy pincébe, ahol a hordók közt gazdasszonya éppen egy fej káposztát mos, és szedi le a külső leveleit, amit természetesen neki szán, és mindez belülről kifele filmezve. Gyönyörű…

bscap0139

Életvidám, csupanevetős mosolyasszonyok adják a film záróképét, akik a földeken elvégzett munka után, szabadnapjukon kikapcsolódásképpen felmennek a hegyoldalba, szabadtűzön főznek maguknak valamit, miközben cserfes, nők közötti beszéddel mulatják és élvezik a jól megérdemelt pihenést. És az időskorúk ellenére, mintha ártatlanságukat még nem vesztett kislányokat látnánk tele szájjal kacagni és bolondozni! Természetesek, élettelteliek, pikánsak, játékosak. És nem restellnek a hegyoldalon legurulni („Engem a csicseim visznek lefele!”), a fűben hengergőzni…

Az, hogy szerintem szenzációs az alkotás, az egy dolog, ám a 72 éves Keresztanyukám is ezt gondolja róla, akivel együtt néztük meg a filmet, és azt gondolom, hogy ez többet mond minden más egyébnél…

(Megjelent DebrecenPlus.hu)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s