Finy Petra: Kettő

Már egy ideje nem olvasok ifjúsági regényeket. Még pedig azért nem, mert amióta divatba jött a flancos young adult, hiányoznak belőlük azok a dolgok, amiket szeretek egy jó könyvben: a mélység, a háttér, az összefüggések, a kidolgozottság, a szépírói, ütős mondatok, a költői képek, a metaforák, a megelevenedő érzések és érzékletes leírások, melyektől egy vízcsepp is izgalomba tudja hozni az olvasót. Nincs ez másképpen Finy Petra könyvével sem; fantáziadús, de elnagyolt.

ketto2

A tizenötéves Nikk áll a könyv középpontjában, a saját szavaival meséli el a vele történteket. A fiú a rendezett, szürke, beton és acél, egy kaptafára épült és steril Tisztavárosban él szüleivel és nagyapjával, ahol nincsenek sem növények, sem pedig állatok. A kamaszok átlagos életét éli, barátnője van, nem szeret suliba járni, de imád repülni, siklóernyőzni. Természetesen lázad is, tiltott könyveket olvas, amelyekben számos olyan dologgal találkozik, mely nem fér a fejébe. Egyik nap feje tetejére áll a jól ismert világa, apja valami olyat látott, amit nem kellett volna, elfogják, Nikk pedig menekülni kényszerül, életre-halálra üldözik. Így jut el Természetvárosba, a színek, a szagok, a változatos formák világába, ahol különös kettőslények élnek, kikben keveredik az emberi és az állati vagy növényi, és akiknek eddig létezéséről sem tudott, miközben ő maga is változni kezd, és kiderül, ő is ezen fura lények közé tartozik, egy bagolyfiú.

“Érzem, hogy Kettőnek lenni nem csak annyit jelent, hogy az ember teste átalakul, és növényi vagy állati jegyek jelennek meg rajta.
Hanem hogy megtanul hinni magában. És megtanul hinni a csodákban.”

A Kettő a Másvilágok-trilógia első kötete. A könyv egyszerre disztópia, sci-fi, military sci-fi és fantasy posztapokaliptikus elemekkel, de ezek sajnos nem alkotnak egységet a könyvön belül, nem simulnak össze, és ez több helyen is törést okoz. Valamikor a jövőben játszódik a történet, egy nagy háború után, melynek következtében létrejött a színkasztokkal és negyedekkel tűzdelt Tisztaváros, melyben az alapérték az egyformaság, a rendezettség, az átláthatóság, az ellenőrizhetőség, a szabályozhatóság és az irányíthatóság. Ennek érdekében elektrosokkal eltörölték az emlékeket, az egyéniséget, és kötelező napi gyógyszert szednek, hogy vissza se jöjjenek. Ismerős ugye? Nekem elsőre Orwell 1984-e ugrott be, de bármelyik manapság divatos young adult könyvben is megtalálhatóak ezek az elemek (most hirtelen A beavatott és Az emlékek őre jut eszembe, igaz, csak a filmeket láttam). És nemcsak ezek. A könyv vázlata egy sablonra épül. A kamasz Nikk jól ismert és szabályozott világa összedől, és rá kell jönnie, hogy semmi sem az, aminek látszik, még ő maga sem. Az pedig, hogy „ki vagyok én?” minden kamasz életében fontos kérdés, így nem meglepő, ha elkezd utánajárni.

ketto

Nemcsak a szereplői, de a könyv maga is egy kettőslény. Tisztaváros a sci-fi, Természetváros a fantasy. Tisztaváros a technika, a komolyság, fajsúlyos problémákkal, társadalmi kérdések boncolgatásával, Természetváros a paródia, komolyan vehetetlen dolgokkal, túlzásokkal, infantilizmussal. Nincs átmenet vagy egység. Ami a két várost és a történet(ek)et elválasztja egymástól, az csak egy liánfüggöny. A történtekre pedig nincs magyarázat. Pedig sok a kérdés.

“Az emberek gyűrött és használt ágyneműjét húzom le, hogy tisztára cseréljem őket, csodálatra méltóan tiszta, álomfehér ágyneműre. Hiszen ebben a városban minden olyan tökéletesen tiszta.
De én szeretem ezt a munkát.
Elolvasom az ágyneműkbe rejtett üzeneteket. Illatokból, foltokból, hajszálakból és a paplanok közt felejtett ruhadarabokból találok ki egész élettörténeteket. Kicsit úgy, mint az apám. Csak én nem a bűnösök után nyomozok, hanem a boldogság után.”

Ami hiányzik nekem a könyvből. A világ bemutatása, amiben játszódik a történet. Persze van nekünk világító zöld takonyfelhőnk, de ebben ki is merül a környezet leírása. Hiányzik az eredettörténet, hogy kik a kettőslények. A háttér, hogy mi vezetett odáig, hogy egy ember a saját apja, és a saját népe ellen forduljon. Az írás a kettőslénység pozitív oldalait hangsúlyozza, és említést sem tesz a negatív oldaláról, holott biztosan van, hiszen sok kettőslény önként éli inkább az Egyek életét.

A könyvben itt-ott következetlenségek is fellelhetőek. Hogy lehet az, hogy ha a nagyapa mindkét városban él, nem látja, hogy Tisztaváros katonáskodik, háborúra készül, és ha igen, miért nem készíti fel a Kettőket? Ők briliáns képességeik ellenére, miért kőkorszaki módon harcolnak, a fejlett technika ellen?

kettő poszter

Mindezek ellenére is, mégis csak van ebben a könyvben valami. Az pedig a szárnyalás, a korlátok nélküli fantázia, a szabadság szele és egy nagy adag jófajta humor. Például, hogy a kettőslényekről mintázták a képregényhősöket, mint pl. Batman vagy Pókember, hogy némi popkulturális csatolás is legyen benne. Vagy ott van Szemiramisz-függőkertje liánokkal és a méregzsák, duzmasz hörcsöggel, akiből valószínűleg a harmadik kötet végére a legjobb barát válik.

A fejezetcímeket imádtam (Érintésfolyók, Tóparketta, Öleléskupola stb.). A fejezetek elején nézem őket, de nem mondanak semmit, viszont sejtetnek, de vajon mit is? A fejezetek végén pedig ott a magyarázat, amolyan játékosan, frappánsan és főleg nem szájba rágósan.

“A vasút sem rossz, bár gyakran úgy érzem, hogy nagyapa kicsit túlzásba vitte ezt a legyen minden természetközeli dolgot, és nem ártott volna némileg korszerűbb technológiákkal dolgozni.
A metrószerűség úgy néz ki, mintha sok-sok bambuszkunyhó lenne egymás után kötve, és az robogna a sötétben őrült zöld hernyóként.”

Maga az ötlet, amiből született a mű, az nagyon rendben van. A technika kontra természet, a börtön vs. szabadság, a szürke (amelynek itt nincs ötven árnyalata) vele szemben a színkavalkád, hálás téma, sok lehetőséggel. Hozzá a bennünk élő állat, ami látatja is magát, szintén egy érdekesen kibontható eshetőség. A cselekményvezetés pörgős, izgalmas fordulatokban bővelkedik, és sodró lendülettel bír. Emiatt át is szaladunk pár dolgon, az ember kapkodja a fejét, és nem ér rá úgy igazán odafigyelni, még a halálra sem. Időnként teljesen kiszámítható, mi fog következni. Az árulás a végén egyértelmű. Nem árulok azzal zsákba macskát, ha azt tippelem meg, hogy a jó barátok közt van az ellenség.

Kezdésnek nem olyan rossz, de reméljük, a folytatások kiforrottabbak, összeszedettebbek lesznek.

Kiadó: Tilos az Á Könyvek 
Kiadás éve: 2014
Borítóterv: Dániel András

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s