Ólomerdő

olomerdo_Lona

Lóna

„Minden ott kezdődött, a Rengetegben, az ezüstfényű fák alatt, a kék árnyékokban, azzal a hollóhajú lánnyal és az ígérettel, amely mögött nem volt ott a szíve, és amelyet soha nem lett volna szabad megtennie.”

Kleinheincz Csilla régi-új könyve az Ólomerdő 2007-ben jelent meg először. Akkor azt ígérte az írónő, hogy hét éven belül megírja a folytatást is hozzá. Nos, a folytatás(ok) el is készültek, ám ehhez úgy érezte egy kicsit át kell írnia a már meglévő Ólomerdő történetet, amelynek új változata 2014-ben jelent meg. Ezt olvastam én el, és bevallom őszintén, kíváncsi lettem az eredeti, átíratlan változatra is. No, majd egyszer…

A regény középpontjában Emese áll, aki egy 12 éves kislány. Édesapjával él Gödöllőn, édesanyja évekkel ezelőtt magukra hagyta őket. Amiben Emese más, mint a vele egykorú gyerekek, hogy számára ígéretet tenni sokkal nagyobb dolog, mint mások számára. A családjukban létező mágikus szabály szerint, minden ígéretet be kell tartania, mert ha nem, azért büntetés jár – gyomorba hasító fájdalom, csonttörés, megrándult boka -, az ígéret nagyságától és fontosságától függően.

Az ígéretek nagyon fontosak, hallotta anyja hangját a fejében. Az emlékhez nem tartozott arc, pedig a fényképekről újra megtanulta azóta, hogyan nézett ki. Soha ne ígérj semmit, amit nem tudsz, vagy nem akarsz betartani. Mondd, hogy nem ígérheted meg. Viszont ha valamire ígéretet teszel, azt be kell tartanod, akármilyen nehéz is, akármennyi szenvedéssel is jár. Különben… megfizetsz.”

olomerdo2

Emese és a holló

Emese nem sokra emlékszik az édesanyjából, hiszen még nagyon fiatal volt, amikor Lóna elment. Akkor régen megtanult tőle csomómintákat rajzolni, és a tekergőző indák a kedvenceivé váltak, a rajzolás pedig létszükségletté. Annyit tud róla összesen, hogy az anyja tündér, és megígérte neki, hogy visszajön…

A történet akkor kezdődik, amikor Emese meglátogatja a nagyanyját a máriaremetei otthonban, és az öntudatlan asszonyt, az anyjától látott módon – egy jelet rajzolva a tenyerébe -, hívja eszméletre, aki megígérteti vele, hogy megmondja az apjának, hogy ne keresse többet Lónát! Emese pedig kénytelen rádöbbenni, hogy a felnőttek sok titkot rejtegetnek előle, és a kamasz énje fellázad. Kérdezősködni kezd nénjétől, apjától, de válaszokat nem kap. Mindeközben István, az apa, kitartóan keresi feleségét, éjszakánként rendületlenül megpróbál bejutni a Rengetegbe, hogy visszahozza párját, és hogy ez megtörténhessen, még alkut is hajlandó kötni, bár érzi, hogy valami nincs rendben vele, van valahol valami trükk, és megpróbál egy tündérrel kötött alku „eszén” túljárni…

„Azt megtanulta a tündérektől, hogy minden hibának megvan a böjtje, és nem lehet elkerülni, Hiheted magad ravasznak – mondta egyszer Lóna –, de nem tudsz túljárni a végzetnők eszén. Minden bedobott kavics megváltoztatja a sorsfolyó folyását.”

olomerdo_rabonban2

Rabonbán és Emese

Az Ólomerdő egy remek fantasy regény, mely leginkább Tündérország határvadonjában, Héterdőben játszódik, mely az emberi és a tündéri világ közötti határmezsgye. Kevesen lakják, de azok annál nagyobb hatalommal rendelkeznek. Ezeknek egyike az Özvegy, aki két másik erdő mellett az Ólomerdőt uralja, és csak is a hatalomnak, bosszúnak és a varázslatnak él. Egy másik pedig Rabonbán, aki a Vas- és Rézerdő ura, és neki is megvannak a maga érdekei. Van egy Firtos-Tartód hasadt személyiségű szőrös fülű apró(d) emberkénk még, amolyan Dr. Jekyll és Mr. Hide, illetve egy holló képében feltűnő lány, Firene, aki nem más, mint az Özvegy édes lánya. Az elárvult Lónát gyerekként az Özvegy befogadta, és ő lesz az, akibe évekkel később egy emberfajzat, István beleszeret. „(…) ha valaki életében csoda történik, nem szabad elszalasztania, még ha nem is tudja, mi lesz a következménye.”

A könyvet olvasván egy különös világba csöppenünk. Ez a Tündérország nem az a Tündérország, mint amelyet a népmeséinkből ismerünk – bár sok népmesei elem visszaköszön a lapokról, meg némi görög mitológia is a sors fonalával. Itt a tündéreket komoly szabályok kötik, eléggé elrendezett a társadalmuk. Míg más mesékben vágyna az ember tündérnek lenni, itt egyenesen taszítólag hat, még a varázserő kiváltságával együtt is. Vannak közöttük gonoszak, irigyek és olyanok is, akik kihasználják az emberek tudatlanságát. Van, akinek sárkányvér csörgedezik az ereiben, és van olyan, aki bármit megtenne a hatalomért. Jó tündérrel nem is találkozunk az oldalakon, mintha a jóság és az önzetlenség ebben a világban egyáltalán nem is létezne, vagy ha mégis megcsillan valahol, akkor azért büntetés jár. Mindenki az érdekei mentén cselekszik, akar valamit a másiktól, és legfőképpen Emesétől. Ő pedig semmit nem ért, és semmit nem tud a családja múltjáról, ami kapaszkodót adhatna neki.

olomerdo_firtos

Firtos

„Félelmetes, ha a felnőttek sírnak – azért vannak, hogy a gyerekeket vigasztalják, de ki vigasztalja őket?”

A regény családtörténet is egyben, és kulcsmotívuma az árulás. Mindenki elárult már mindenkit legalább egyszer. Emese úgy érzi őt is. Minden cselekedetét a fájdalom mozgatja, no és kamaszként a dac. Elveszettként botladozik az erdőben fától-fáig, tündértől-tündérig, miközben nem tudja kinek higgyen, kiben bízzon. Tévedést tévedésre halmoznak az apjával. István abban téved, hogy nem veszi észre, hogy Emese kezd felnőni, már nem kezelheti gyerekként. Emese pedig abban, hogy fel sem merül benne, a titkok azért vannak, hogy őt védjék, a szerettei pedig érte (is) teszik, amit tesznek.

Egy eléggé sötét, komor hangulatú könyvről van szó, tele fájdalommal és sokszor a kilátástalanság érzésével. Nem igazán látni benne a fényt az alagút végén, vagy ha mégis, akkor biztosan történik valami, ami tesz róla, hogy ne érezzünk annak láttán megkönnyebbülést. Emese tulajdonképpen végigrohan a könyvön, folyamatosan üldözik, menekül valami elöl. Mégis ez a sok minden tanítja meg arra, hogy mi is lakozik benne igazán. Ez teszi bátorrá és erőssé, hogy szembenézzen az ismeretlen világgal, a felelősséggel, hogy rajta múlik, hogyan alakul a saját és a szereplők sorsa.

Olomerdo_Firene ebredese

Firene ébredése

„A sors nem arra való, hogy közvetlenül belebabráljanak; ki-ki életével irányíthatja azt. A szívet is csak szavakkal simogatja az ember, nem a kezével.”

A cselekmény érdekes és izgalmas, tele váratlan fordulatokkal, a könyv pedig egyenesen olvastatja magát. Amellett, hogy az események pörögnek, és mi csak kapkodjuk a fejünket, érdemes a nyelvezetre, a mondatokra is odafigyelni. Szépek. És ez az, ami oldja valamelyest az ólom rideg, fémes csillogását, és veszi el a falevelek élét. Emiatt érezzük azt, hogy a lelkünk nem maradt ott a hidegségben, és hogy a szereplők számára van remény.

Az illusztrációk nagyon rendben vannak. Tényleg ennyire fekete-fehér ez a világ. Bár némi gondolkodásra ad okot, hogy míg minden fekete és sötét (a vár, Emese ruhája, az Özvegy, Rabonbán lova, Firene-holló stb), addig Lóna (aki eddig se kedves, se jó, ám lenéző és felsőbbrendű), hattyú és fehér, ami a tisztaságot hivatott szimbolizálni.

Az Ólomerdő, az első része az öt részből álló történetnek. A könyv vége, ha lezárást nem is ad (nem is adhat), de némi megpihenést igen. A korábban ránk zúduló események után erre nagy szükségünk is van. A sorozat következő kötete az Üveghegy, mely két kisregényt tartalmaz. Csilla pedig – egy korábban készített interjúnkban -, így mesél róla.

Kiadó: Gabó Könyvkiadó
Kiadás éve: 2014
Borítóterv: Sánta Kira
Illusztráció: Cserny Timi Pookah

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s