Áfra Jánost, a fiatal költőnemzedék egyik legtehetségesebb verselőjének tartják, de azt sokkal kevesebben tudják róla, hogy színdarabokat is ír. Most készült el legújabb színműve, a Tálti és a Világfa, amely egy gyerekről gyereknek(?) szóló mesedarab. Ennek apropóján beszélgettünk színházról, társadalmi szerepvállalásról, színdarabokról…
Áfra János (Fotó: Pazonyi Dóra)
Milyen a színházhoz való viszonyod?
Szeretem a műfajt, az elmúlt években elkezdtem rendszeresebben járni előadásokra. A Csokonai Színházba, a Víg Kamaraszínházba, a Páholy Lakásszínházba és a DESZínházba – más társulatok előadásaira inkább csak akkor jutok el, ha a DESZTII-re vagy a DESZKA Fesztiválra elhozzák őket Debrecenbe. Azt érzem mindig, hogy lehetetlen ebben a műfajban igazán otthon lenni, viszont törekszem rá, hogy legyen legalább minimális rálátásom. Idén a Csokonai Színház igazgatója, Ráckevei Anna megkért, hogy legyek az éves Nívódíjakat odaítélő kuratórium tagja, ezt újabb motivációnak érzem, hogy odafigyeljek.
Színházkritikákat is olvasok, hogy arról is legyen fogalmam, amire nem jutok el. Fontosnak érzem ezt a műfajt is. A vizuális kultúrához kapcsolódó dolgok valahogy kevésbé megfoghatóak, kevésbé van meg a kritikai nyelvük, mint az irodalomnak. Ezt leginkább a képzőművészet kapcsán tapasztaltam, hisz ehhez van erősebb kötődésem, de úgy látom, a színházban is egy állandóan előkerülő téma, hogy még egy Debrecen méretű városban sincs egy olyan réteg, amely színházkritikával aktívan foglalkozna, vitaképes lenne a témában. Pedig a reflexiók, a minőségi visszajelzések meghatározhatják a szakmát, hogy mi merre alakul tovább. Az idei KULTOK tanácskozása – amit a KULTer.hu és a József Attila Kör égisze alatt szervezünk – részben ezekre a kérdésekre koncentrál.
Írókurzus a Debreceni Ünnepi Könyvhéten (Fotó: Czeglédi Zsolt)
A színházhoz való viszonyulásod vett rá téged arra, hogy elkezdj színdarabokat írni, vagy esetleg egy nagy előd inspirált? Honnan jött ez az egész?
Ez egy fura dolog, mert mindkét darabom felkéréshez kötődik – A semmi nem késik négy-öt éve készült el, aztán a közelmúltban a Tálti és a Világfa. Az első megkeresést Lakó Zsigmondtól kaptam, aki a DESZínház rendezője, vezetője. Ezek a kulturális kapcsolatok elég jól működtek az egyetemen. Voltak közös projektek a színházasok és az irodalommal foglalkozók között, sőt, ma is van átfedés az egyetemi színpad és az irodalmi körök tagjai közt. Emiatt jöhetett az ötlet. Egy kicsit megijedtem, de fontos lehetőségként éltem meg. Magamtól aligha kezdtem volna kísérletezni a műfajjal.
Az első színműved, A semmi nem késik, mi köré épül?
A semmi nem késik egy közösségről szól, amelynek tagjait a spirituális érdeklődés köti össze, a saját életproblémáikra keresik a megoldásokat. Elzarándokolnak Dobogókőre, ahol történik egy tragédia, és ez végül felborítja a közösség szerkezetét. De amíg odáig eljutunk, folyamatosan van egy bizonytalanság. Mennyire lehet komolyan venni a felmerülő problémákat? Mennyire lehet komolyan venni ezeket az embereket? Mennyire lehet komolyan venni a metafizikai tapasztalataikat? Helyenként belépnek közéleti utalások, mégis inkább a transzperszonális pszichológiai dimenzió az érdekes. Van egy konkrét gyakorlat, ami a családállításra hasonlít, mégis valami teljesen új. Hitelesíteni próbáltam a cselekmény szintjén. Eszünkbe juttathat más technikákat is, amelyek a problémák mögött meghúzódó mélyebb tartalmak felszínre hívását szolgálják.
Izgalmas projekt volt, mert a saját kérdéseim, a saját élményeim karikírozva íródtak be a történetbe. Nem akartam dönteni a néző vagy olvasó helyett. Nem is feltétlen eldönthető, hogy a darabnak van-e állásfoglalása erről, hiszen ettől sokkal összetettebb a probléma a mindennapokban is. Vannak dolgok, amikről azt hinnénk, hogy komolyan vehetők, de nem azok, és vannak dolgok, amikről elsőre azt érezzük, hogy humbug, mégis lesz valami üzenetük, ami hasznunkra válik.
Lázár Domokossal Debrecenben (Fotó: Szirák Sára)
Ez egy komoly darab… Egyébként láttam ezt a 2015-ös Múzeumok Éjszakáján, és tényleg nem volt egy egyszerű, könnyed előadás, hanem nagyon is elgondolkodtató. Ehhez képest a Tálti és a Világfa egy teljesen más történet, egy mesedarab, de ugyancsak a közösségről (is) szól. Foglalkoztatnak téged a közösségek?
A felkérés szerint a környezetvédelem kérdéseihez kellett kapcsolódnom, azért is mertem belevágni, mert a problémakör eleve foglalkoztatott. De ezt nem pusztán egy magától értetődő szinten akartam kezelni, hanem alternatív világmagyarázatot is kötöttem a kérdéshez a Tálti és a Világfával. Aki megnézi/elolvassa, majd láthatja, hogy az egész mesei világ több szinten mozgatja a témát.
Olvasgattam mesedrámákat, és azt tapasztaltam, erősen kötődnek a néphagyományhoz, ritkán hozzák be a mai gyerekek életvalóságát. Nővérem gyerekein látom, hogy bánnak a technikával, hogyan játszanak, milyen szavakat használnak, milyen viszonyok működnek közöttük. Sokkal hamarabb megjelennek a kiskamasz viselkedésminták, mint ahogy akárcsak tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Azért akartam mindennapi szintről indítani a történetet, mert az életvalóság megjelenése szerintem hitelesít helyzeteket, könnyebbé teszi az azonosulást, részben épp a közösségi szituációkkal. Beszüremlik a mese és részévé válik az életvalóságnak.
Az alvilág, az életvalóság és a felvilág között van egyfajta átjárás – a Világfa teremti meg, aki viszont egyben Sancho Panzaként kíséri a főszereplőt, Táltit, és segít neki mindenféle dolgokban. Ugyanakkor az alvilági nehéz helyzeteket nem oldja meg helyette, teret hagy az egyéni szembesüléseknek is. A Tálti és a Világfa szövege tényleg más, mint A semmi nem késik volt, de a közéletiség beszüremlik ebbe is, másrészt a nyelvi regiszterek keverednek sokszor, és tényleg fontos mindkettőnél a közösségek működése. Innen indulunk el valamiféle – egyszerre külső és belső – felfedezőútra.
Írók öltönyben (Fotó: Bach Máté)
A Tálti és a Világfa még nagyon friss születésű, így minél több mindent szeretnénk megtudni róla… Ki a legérdekesebb figura szerinted ebben a mesében?
A csínytevő manót, Pumpit emelem ki, mert akik eddig olvasták a darabot, jól szórakoztak rajta. Félremondások, szótorzítások jellemzik a beszédét, ez felsokszorozza a jelentéseket és humorforrássá válik. Azt remélem, a karakter megformálása nem megoldhatatlan feladat, és szórakoztatja majd a közönséget is, miközben megmutatja, a nyelvnek milyen nyitott és izgalmas játéktere van. Versíráskor ritkán engedek a szójátékoknak, mert tét nélkülinek érzem, amikor erre kerül át a hangsúly, pont emiatt volt izgalmas feladat most megírni egy ilyen szerepet.
Kiknek szól a történet? Kiknek szánod?
Azt gondolná az ember, hogy egy mesedráma csak a gyerekeknek készül, pedig ugyanúgy szólhat a felnőttekhez, például itt is megmutatkozik a szülőkhöz való viszony. Egy-egy párbeszéd felszínre hoz olyasmiket, amik a szülőkkel való kapcsolatról, a szülőktől látott mintákról árulkodnak, hogy amit teszünk, hogyan csapódik le a gyerekek reflexeiben. Mert visszaíródnak a tetteikbe azok a hibák, amiket mi már elkövetünk.
Amikor az ember egy darabot ír, lehet egy elképzelése az olvasókról/nézőkről, de magára a történetre, a szövegre kell koncentrálnia. Az nagyon megköti az embert, ha azon görcsöl végig, hogy ez most kinek szól majd. Tudtam, hogy tizenegy-két éves gyerekek fogják játszani, de egy-egy nehezebb karakternek is teret hagytam, mert a nyelvi játékosság, ami például a manót jellemzi, szerintem nem idegen a gyereknyelvtől. Másrészt akár egy készségfejlesztő gyakorlatként is tekinthetünk erre a szerepre.
A Literarisches Colloquium Berlinben Michelle Steinbeck-kel (Fotó: Winkler Claudia)
Bár sok vicces/mesés dolog van a műben, de azért elég komoly kérdések kerülnek elő, például a már általad említett szülőkhöz való viszony, vagy ugye maga a környezetvédelem is… Szemléletformáló darab?
Remélem, hogy azzá tud válni. Próbáltam a komoly kérdéseket helyenként humorral oldani, hogy ne legyen magától értetődően didaktikus az egész, de azért nyilvánvaló, hogy bizonyos szólamok egy gyerekek számára is hozzáférhető üzenet működését erősítik, hogy azért észrevegyék a tettek súlyát.
Te magad, hogy viszonyulsz a környezetvédelemhez, a környezettudatossághoz?
Igyekszem odafigyelni. Szelektíven gyűjtöm a hulladékot, és erre késztetek másokat is, ha lehetőségem van rá. A pazarlást kerülöm – nem hagyok magam után maradékot, nem szoktam ételt kidobni, tárgyakat is ritkán, inkább új gazdát keresek a már nem használt dolgaimnak.
JAK-táborban (Fotó: Bach Máté)
Mennyire feladatod, vagy feladata egy költőnek, színdarabírónak felvállalni ügyeket, például akár a környezetvédelmet? Illetve a környezetvédelem lehet-e egy olyan ügy, amely téged akár máskor is alkotásra ösztönöz?
Ez egy súlyos kérdés, hogy a „költő”-nek érdemes-e váteszszerepben tetszelegni, társadalmi kérdésekben állást foglalni. Manapság nehéz ezt hitelesen csinálni. Az abszolút igazságok kinyilatkoztatójaként legalábbis nem lehet. Mert kicsi rálátásunk van helyzetekre. De úgy tűnik, még mindig van olyan, akinek számít, mit mond egy alkotó ember, mit mond valaki, aki szövegekkel foglalkozik. Ez nekem inkább furcsa, mint természetes. Megkerülni nem érdemes a közéleti kérdésekről való véleménynyilvánítást, és fontos, hogy kiálljunk ügyek mellett, de csak ha meggyőződéssel tesszük. A környezetvédelem például egy olyan ügy, ami globális szinten fontos. Ezen múlik a jövőnk, így könnyen elképzelhető, hogy foglalkozok majd máskor is a témával.
Elkészült a mesedarab és most járunk ott, hogy elindult a színpadra állítás folyamata. Hogyan viszonyulsz ehhez a folyamathoz? Megírtad, kész van, elengeded és majd a premieren újra találkoztok, vagy szeretnél részt venni továbbiakban is a folyamatban, és látni, hogy hogyan válik az írásod színpadi előadássá?
Nem szerencsés, ha a szerző nagyon bele akar folyni a folyamatba, de igény esetén szívesen megnézem bizonyos munkafázisoknál, hogy áll. Kíváncsi vagyok, hogyan fog kinézni a díszlet és a jelmez, amit Tóth Csilla Ilona csinál, hogy egyáltalán a gyerekek mit tudnak majd kezdeni a szerepekkel, hogyan fognak belelépni, mennyire tudnak azonosulni, felfedezik-e a karakterekben magukat vagy egy osztálytársukat, hogy a szituációkat otthonosnak érzik-e majd, a mesei helyzeteket párhuzamba állítják-e ezekkel. De innentől nem az én kompetenciám koordinálni a dolgokat, Sebestyén Mária tanárnő dolgozik majd a csoporttal, ő válogatja ki a szereplőket. Az Ibolya Utcai Általános Iskola dráma szakkörösei viszik színre a Tálti és a Világfát. A premier februárban lesz a Libakertben, de több előadás is várható, például Gyermeknapkor a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon adják elő. Izgatottan várom, a gyerekek hogy érzik majd magukat ebben a történetben.
Két akarat könyvbemutatón dedikálás (Fotó: Bach Máté)
Debrecenben, a Libakertben a „Zöld Város” program keretében fut egy ökoszínházi projekt, melyben a színház eszközeivel szeretnék felhívni a figyelmet a környezettudatosságra, a környezetvédelemre. A projekt gazdája a Művésztér Egyesület, ők készítik a jelmezeket és a díszleteket is újrahasznosított anyagokból, és ők voltak azok, akik felkérték Áfra Jánost egy színpadi mese megírására. Így született meg a Tálti és a Világfa. A színdarabot az Ibolya Utcai Általános Iskola dráma szakkörösei adják elő, a darab zeneszerzője pedig a debreceni Ghost Toast zenekar.
Itt pedig egy részlet olvasható a mesedarabból…
vázlat a Tálti és a Világfa díszleteihez
Áfra János: Tálti és a Világfa (részlet)
Piperke: Dius! Úristen, elájult, hívjatok valakit, fiúk! Biztos napszúrást kapott! Hozok vizet neki, Tálti, te maradj itt vele…
(Lefektetik rendesen, Piperke megrázza, nem mozdul, mindenki pánikol, csak Tálti mozdulatlan, mered maga elé, majd lehajol, megfogja Dia kezét, a többiek elszaladnak.)
Tálti: Ezt álmodtam, pont ezt, és a fa… (felnéz a fára, ami ekkor mozogni kezd)
Világfa: Ne ijedj meg, segíteni jöttem, utat mutatok, hogy legyen minden rendben. Éjjel üzenetet küldtem neked, de a sárkányemberek lihegése zavarta a jelet. Ezért nem emlékeztél eddig pontosan, de most gyere velem, s mutatom, mit, merre és hogyan.
Tálti: Te jó ég! Mi vagy te? Csak ugrat valaki, amiért a többiekkel így beszéltem, vagy ideképzellek?
Világfa: Nem képzelsz, én képzellek téged, bennem összeér a kezdet, az átmenet és a végzet. A lentben gyökerezek, bár aligha érted, és vezetem útjukon a jó embereket.
Tálti: De én csak egy gyerek vagyok, ha nem is a legrosszabb, de a legkisebb. Mit akarsz tőlem?
Világfa: Egy gyerek, aki ismeri a felnőttek nyűgjeit, aki sokszor nekik is példát mutat és segít. Gyere hát, csak egyszer mondom, s velem megismerheted igazi erőd, rontom-bontom.
Tálti: Mit rontasz? Hát nincs elég bajunk? Ne bontsál te semmit se! Mi lesz Diával? Nem hagyhatom itt szegényt!
Világfa: A középvilágban marad a test, mikor lent vagy fent vagyunk, de ha hallgatsz rám, elkísér tudatom, és felé haladhatunk. Érte harcolhatsz és közben a lényegéért, mert ha a világot mented meg, ájult arcán is kitisztulnak a szemek.
Tálti: A lelkéért? De hogyan?
Világfa: Látod itt lent, ezt az egyenes ágat? Törd le szépen, ne félj, helyén törzsem ép marad.
Tálti: Bizti? Nem fog nagyon fájni?
Világfa: Törd csak, szinte száraz ág, és megedz minden, ami rág.
(Tálti letöri)
Tálti: Hoppá…
Világfa: Aú, nyaú, a banya meg a manó, sárkányemberek szájában a gőz, az a maró!
Tálti: Haha, hát így káromkodnak felétek?
Világfa: Nincs olyan, hogy felénk, te, Tálti, rajtam a világ tetejére is fel lehet mászni.
Tálti: Tényleg? Na, hiszem, ha látom…
Világfa: Körözz hát azzal a bottal, suhanjon erősen, találkozzon hegye, északkal, déllel, kelettel, nyugattal, majd mutass fel, s ott termünk a felvilágban, ahogy kell.
(Tálti bal kézbe véve köröz a varázsbottal, ahogy a Világfa mondta, felmutat, aztán a teste eldől, a Világfa pedig újra megmerevedik.)
(Megjelent: Merítés 2017. augusztus)
kultúrlény 