Szívlapát – kortárs versantológia debreceni költőkkel

Kamarabeszélgetés a Debreceni Pagonyban Áfra János, Horváth Imre Olivér és Juhász Tibor költőkkel.

Péczely Dóra szerkesztésében jelent meg a Szívlapát című kortárs versantológia, melyben 85 mai szerző 150 verse kapott helyet.

“A válogatás egyik fő szempontja az lett, hogy olyan szövegek alkossák a Szívlapát című antológiát, melyek utat találhatnak a fiatal olvasókhoz, akik elsősorban József Attilát, Pilinszkyt, a nyugatosokat, Petrit és persze néhány kortárs költőt szeretnek. De talán többen lennének, ha látnák, milyen sokszínű a kortárs költészet, és hogy ezekben a versekben az élet nagy kérdései gyakran egészen más módon jelennek meg, mint a száz évvel ezelőttiekben.” – olvasható a Pagony ajánlójában.

A kötetben 3 debreceni kötődésű költő verse is olvasható, ők pedig nem mások, mint a fiatal költőnemzedék jeles képviselői: Áfra János, Horváth Imre Olivér és Juhász Tibor. A Debreceni Pagony könyvesboltban beszélgettem velük a kötetről, illetve arról, mit gondolnak, hogyan lehet a mai tizenévesek figyelmét a versekre irányítani…

A kamarabeszélgetés Áfra János versfelolvasásával indult, a Szívlapát kötetben szereplő Félreértések kicsiny tárháza című versét hallhattuk…

Áfra János: Ez egy olyan vers, amit nem válogattam be a saját kötetembe, mert egy kicsit csöpögős, de hát talán tényleg kamaszos, így ebbe az antológiába pont belefér. (versfelolvasás)

“Azt akarom mondani, csak várom, hátha te is szeretnél,
de azt mondom, ha beéred kevesebbel, nem is vagyok fontos.
Azt akarod mondani, egyszer még a legfontosabb lehetnék,
de csak azt mondod, muszáj megőrizned önmagadat.

Azt akarom mondani, hogy egymásban többé válhatunk,
de azt mondom, ha nem egyként gondolsz ránk, nincs is értelme.
Azt akarod mondani, hogy majd idővel azzá leszünk,
de csak azt mondod, te már így is túlléptél a határaidon.” (Áfra János: Félreértések kicsiny tárháza – részlet)

Arról beszélgetünk ma, hogy ennek a kötetnek az lenne az egyik célja, hogy beszippantsa a fiatalokat, utat mutasson nekik a költészet felé. Ti anno hogyan fertőződtetek meg?

Horváth Imre Olivér: Amire nagyon emlékszem, az a Cini-cini muzsika című, szerintem az egyik legjobb kortárs verseskötet. Abban egészen varázslatos dolgok vannak, főleg ami a zeneiséget illeti. Ha jobban belegondolunk, akkor minden óvodás komoly irodalmi képzést kap, de valahogy az egész elromlik iskolás korukra. Rájuk van kényszerítve mindenféle dolog, és ennek köszönhetően mindenki megutálja az irodalmat. De kezdetben, a „Töröm-töröm a mákot”-fázisban, mindenki szereti őket, hiszen velünk jön zsigerből a ritmus, a rím, a hang.

Hogy maradt meg ez nálad?

HIO: Úgy, hogy megmaradtam a “Cini-cini muzsika” és a “Töröm-töröm a mákot”-fázisban, és nem nőttem fel annyira, amennyire kellett volna.

Ki volt az első olyan költő, aki megfogott, érdekelt?

HIO: Talán Weöres Sándor, Gazdag Erzsi. Aztán akit felnőtt korban komolyan veszünk: Borbély Szilárd. Illetve azokat a költőket szerettem meg, akikről tanultam angol szakon: Thom Gunn, Sylvia Plath stb.

A szerző saját versét olvassa fel a kamarabeszélgetésen a Debreceni Pagonyban.

Továbbadnám a kérdést… Hogyan kerültetek az irodalom, a költészet közelébe?

Juhász Tibor: Igazából nem emlékszem konkrétumra, nem tudom eseményhez kötni. Mindig is könyvekkel voltam körülvéve. A nagyszüleim nagyon sokat olvastak, édesanyám is nagyon sokat olvasott, úgyhogy volt otthon egy kisebb könyvtár, de igazából verseket szinte egyáltalán nem olvastam. Az első igazán nagyon meghatározó szerző számomra Stephen King volt, akinek rengeteg könyvét olvastam éjszakákon keresztül. Amikor már nagyon fáradt voltam, letettem a könyvét, de akkor meg nem bírtam elaludni, mert féltem, úgyhogy újra elővettem és továbbolvastam. Igazából úgy teltek el az általános iskola felső tagozatának az évei, hogy szinte csak horror irodalommal voltam kapcsolatban. Aztán a középiskolában ez valahogy lekopott, és 2-3 éven keresztül nem is nagyon olvastam. El sem tudom képzelni, hogy mit csináltam akkor. (nevetés) Utána viszont elkezdtem újra olvasni, és akkor kezembe kerültek olyan könyvek, mint pl. az Úton Kerouactól, vagy Mándy Iván könyvei. Aztán az első igazán komoly verseskötet, amit megvettem, az egy Petri György-válogatás volt, és akkor már menthetetlenül elindultam az úton.

HIO: Érdekes, hogy a félelem volt az első, ami nagyon meghatározó volt számodra. Nekem is. A Harry Potter-sorozat – bár az első kötet gyerekeknek szól -, szerintem borzasztóan félelmetes, főleg a vége. Valamiért mégis úgy ragadt meg bennem, hogy ez egy jó könyv. Egész generációnkat Rowling szólította meg úgy igazán.

Azáltal, hogy felelevenítettük, ti hogyan kerültetek kapcsolatba az irodalommal, mit gondoltok, hogyan lehetne a mostani fiatalokat a költészet közelségébe hozni?

ÁJ: Weöres Sándor engem is megfogott, de nem érdekelt a költészet meg az irodalom úgy általában. Általános iskolában kifejezetten hidegen hagyott az irodalom, annyira, hogy konkrétan nyelvtanból szinte bukdácsoltam. Aztán ilyen furán alakult az élet, hogy felnőtt koromban meg szerkesztő lettem, és ilyesmivel kezdtem el foglalkozni. Felfoghatatlan, hogy ez hogy történt meg (nevetés), de valójában nem az irodalom, hanem az olvasás volt az első lépés. És ez az UFO-magazinokat, a paranormális jelenségekről szóló könyveket jelentette először, illetve vallástörténetet és filozófiát. Nagyon hamar, már általános iskola végén, elkezdtem filozófiai könyveket olvasni. Nem értettem sokat belőlük, de maga a nyelv működése nagyon izgalmas volt. Azt gondolom, hogy azért a filozófia, mert az mégiscsak nagyon közel van a költészethez. Szavakat kimozdítani a saját jelentéshálózatukból és egy új kontextusba helyezni, ez történik meg a költészetben is, csak éppen sokkal poétikusabban, vagy éppen nem poétikusabban, mert ugye ez is egy éppen adott költészetfelfogásnak az eredménye, hogy mi mit tekintünk versnek, mi az ideális vers, ki az ideális olvasó. Ahány szöveg, annyiféle ideális olvasót tudunk mellé gondolni.

Ez egy kulcskérdés a második kérdésed kapcsán is, hogy ha meg akarjuk szólítani a fiatalokat, hogyan tudjuk ezt megtenni? Szerintem úgy, hogy rendhagyó órákat tartunk. Eddig ahány rendhagyó irodalomórán voltam, az mind nagy változást jelentett néhány embernek. Biztos nem mindenkinek, de mindig láttam, hogy vannak katarzisélmények: megkeresnek utána, bejelölnek fb-n, elkezdik követni a szerzői oldalamat. Valamit beindít mindig valakinél. Volt olyan, hogy érettségi tétel lettem Szolnokon egy iskolában, csak azért, mert lehetőséget kaptam arra, hogy rendhagyó irodalomórát tartsak, és felkeltettem az érdeklődésüket. Nyilván maga a személy is benne van ebben, hogy egyáltalán odamegy valaki. Egy huszonéves srác odamegy, és még csak korban nincs is annyira távol tőlük. Nem az, hogy él, de még lélegzik is, és még nem hörög a tüdeje annyira. (nevetés) Ez egy furcsa élmény. Szerintem sokat jelent a személyes jelenlét meg a közvetlenség. Igazából annyiféle jó költészet van, és nyilván nem mindenki nyitott mindenre, de hogyha fel vannak kínálva a lehetőségek, akkor szerintem mindenki megtalálja azt, amiben jól érzi magát, ami bizonyos élethelyzeteket segít neki megoldani és megérteni. Mert igazából miről szól a nyelv, a nyelvvel való munka? Arról, hogy kommunikáljunk, hogy leküzdjük a távolságokat. Közben pedig bele van kódolva ebbe a nyelvbe pont az, hogy – annak betudhatóan, hogy metaforikus szerkezetű, hogy gyakorlatilag minden metaforákra épül – nem tudjuk pontosan azt átadni, amit gondolunk. Hogy mindenkinek más asszociációi vannak mindennel kapcsolatban. Ez egy folyamatos elcsúszást eredményez, nagyon különböző dolgok tudnak bekattanni a különböző embereknél.

Azt mondod, hogy ki kell lépni ebből a „Mit gondolt a költő?”-beidegződésből, amit anno még belénk vertek magyar órán a suliban, és jöhet a formabontás, vagányság, hogy egy kicsit rendhagyó és más legyen, mint a megszokott?

ÁJ: Szerintem nem kell itt vagánykodni, mindenki csinálja azt, ami, önazonosan. Aztán az vagy eljut a fiatalokhoz, vagy nem. Máskülönben nem tud hiteles maradni. Nem lehet mindenki slammer, mert most az tud eljutni a legtöbb tizenéveshez. Az egy tök legitim műfaj. De nem az a célja a költészetnek, hogy mindig ráüljön egy aktuális hullámra, mert az onnantól éppen a progresszivitást veszi el.

A szerző saját versét olvassa fel a kamarabeszélgetésen a Debreceni Pagonyban.

HIO: Szerintem az segítene a legtöbbet, ha nem tanítanánk irodalomtörténetet az iskolában, hanem olvasni tanítanánk meg őket meg értelmezni. Sokat segítene abban, hogy a gyerekek olvassanak. Az a baj szerintem az oktatással, hogy szerzőcentrikus és tök unalmas. Arról szól, hogy a gyerekek kapjanak egy nemzeti identitás-magvat, ezért egy rakás unalmas, száraz, teljesen felesleges könyvvel árasztják el őket a tanárok. Például a Kőszívű ember fiai nagyon-nagyon rossz könyv, tök unalmas, száraz és mégis le kell nyomni a torkukon, mert a ’48-49-es szabadságharcot akarják velük megtaníttatni, csak hát nem olvassák el.

Ez egy puskaporos hordó, ugye tudod, amiről most beszélsz? Pár napja jelent meg a dehir.hu-n egy cikk erről. Czeglédi Erikát a Libakerti Könyvtárnak a vezetőjét kérdezték a kötelező olvasmányokról, és ő is azt mondta, amit egyébként te is, hogy alsó tagozatban inkább az élményolvasás lenne a cél (Harry Potter és társai), a Kőszívűt ő is kivenné a kötelező olvasmányok közül. Viszont középiskolában, amikor már megszerették az olvasást a gyerkőcök, akkor már lehetnének ilyen művek is, mert már tudják értelmezni, történelmileg is el tudják rakni a helyére. Iszonyatos nagy kommentáradat érkezett, komoly indulatokat kavart a cikk, hogy így a magyarság, meg hogy lehet kihagyni, éshogy a régi magyar szavak nem tudnak tovább élni, elfelejtjük őket. Ez most egy elégé vitatott téma… De térjünk vissza egy kicsit még az előzőekre, Tibinek továbbadnám a szót…

JT: A beszélgetőtársaim annyira kegyetlenül pontosak voltak, hogy ehhez már nem tudok semmit hozzárakni. (nevetés) Áfra János az elméletet nagyon szépen elmondta, Imi formabontó ötletekkel jött. Én maximum a gyakorlati részéről tudok beszélni… Szakközépiskolába jártam, a magyar tanárom próbálkozott azzal, hogy kortárs irodalmi szövegeket hozott be. Merész volt, ilyenekkel kezdett: Tandori Dezső, Peer Krisztián. Ez az első találkozás a kortárs irodalommal inkább az értetlenség élményével járt együtt. Az a korosztály, az az osztály ahova én jártam, mi nem tudtunk mit kezdeni azzal, hogy pusztán csak központozásból álló vers van előttünk, nincsenek vesszők, pontok, csak szavak. Ez szinte traumatizáló volt számunkra. Nagyon meg kell azt gondolni, hogy a kortárs irodalomnak mely szeletét visszük be a tanterembe.

ÁJ: Mondok jobbat: egyetemen magyar szakosok se tudnak mit kezdeni sokszor olyan szövegekkel, amelyek az irodalomtörténet szempontjából – már ha csak így a rendszerváltás óta eltelt időt nézzük – meghatározóvá vagy nagyon is mérvadóvá váltak. Konkrétan ilyen szinten széttartó az irodalomértés, meg az, hogy hogyan olvasnak az emberek, és milyen céllal kerülnek magyar szakra, lesznek magyar tanárok. Pedig nyilvánvaló, hogy egy ilyen típusú tájékozatlanság megpecsételi a sorsát a középiskolai oktatásnak is. A magyar tanároknál elég komoly hiányosságok vannak, és nagyon tisztelem azokat, akik veszik a fáradtságot, és olvassák a kortárs irodalmat, mert ők vannak kisebbségben.

Fotó: Debreceni Pagony

Milyen kortárs költőket vinnétek be a középiskolába? Ki az, aki szerintetek kihagyhatatlan és mindenképpen kellene, hogy halljanak róla a tizenévesek?

HIO: Én több világirodalmat vinnék be a középiskolába; angol, amerikai, francia, német szerzőket, akár még japán könyvet is. Szerintem, ha a világ több szeletét ismernék a gyerekek, akkor a saját identitásukat is jobban a helyére tudnák tenni, ha már ennyire a magyar identitásról szól az oktatás.

ÁJ: Ez egy olyan hosszú lista, amibe kár belevágni. Már volt persze, amit mi is tanultunk. Pl. nekem Oravecz Imre előkerült magyar fakton, és az nagyon tetszett, aztán kiderült, hogy azért került elő, mert a magyar tanárom pasija volt az egyetemen. (nevetés) Igazából ez megpecsételte a sorsomat, ezt nemrég fel is emlegettem az Imrének. És emlékezett, és vannak olyan versek, amelyek nagyon gyanúsak, hogy az egyetem falai között ihletődtek (Imre Debrecenbe járt egyetemre) (nevetés) Ez a legrosszabb, amit tehetek, hogy biografikus olvasattal hozom közelebb a szöveget, pedig ez egy technika. Ilyen szempontból ez egy hatékony dolog, hogy az ember legendázik. Van ennek is funkciója, csak azt valahol tudatosítani kell, hogy ezek legendák, és nem ezen van a hangsúly. Valahogy a nyelv működését kell megmutatni a fiataloknak, hogy az milyen izgalmas dolog, milyen különböző módokon tud megjelenni. Lesz, aki a narratív szövegekre érez majd rá, lesz, aki a teljesen megfoghatatlan és elvont, enigmatikus szövegekre…

JT: Én a Szívlapát antológiát vinném be magyarórára. Nem azért, mert most mi erről beszélünk, és mi hárman is benne vagyunk a kötetben (nevetés), hanem mert alapvetően ez egy oktatási segédanyagnak készült könyv, amit középiskolásoknak szántak, és ennek megfelelően a kortárs irodalom valamennyi szegmensét próbálja megmutatni nekik. Rögtön egy nagyon könnyen érthető verssel, a 14-18 éves korosztálynak igen közeli élményről szóló verssel, Simon Márton Életünk napjai című költeményével kezdődik. Azt gondolom, ezen el lehetne indulni, lehetne mutatni nekik szerzőket. Otthon szinte mindenkinek van már internete, rá tud keresni a szerzőkre, akik felkeltették a figyelmét. Be tud menni a könyvtárba, a Márai-programnak köszönhetően már a kortárs irodalom valamennyi verseskötete megtalálható a vidéki könyvtárakban is.

Kik azok a kortárs költők, akiket olvastok egymáson kívül?

ÁJ: Tényleg hosszú a lista, de a kedvencekből: Szíjj Ferenc, Takács Zsuzsa, Gál Ferenc, az említett Oravecz Imre és Borbély Szilárd. Nekem ők mind nagyon kedvelt szerzőim. Németh Zoltán, aki egy kicsit fiatalabb tőlünk, Villányi László, az idei Alföld-díjas, szerintem ő is remek szerző, bár sokkal kevesebben ismerik. Marno János nagyon jó még…

JT: Pont az elmúlt hetekben gondolkoztam el ezen komolyan, hogy a kulter.hu online kulturális portál szépirodalmi szerkesztőjeként rengeteg verset olvasok, de igazából egyre inkább nem szerzőcentrikus az én olvasásom. Ami beérkezik vers, azt elolvasom, válaszolok, elgondolkodom rajta, miért jó, miért rossz, mi a jó benne… Inkább azt mondanám, hogy folyóiratcentrikus az én olvasásmódom. Nagyon sok irodalmi folyóiratot olvasok, böngészem a legújabb lapokat, veszem is őket. Igazából ritkán van olyan, hogy na, most akkor én leülök, és akkor átrágom magam, mondjuk Oravecz Imre verseskötetein. Sokkal inkább egy-egy verset olvasok egy-egy szerzőtől, leginkább még tőlünk is fiatalabb szerzőktől, akik lehetőséget kaptak, hogy folyóiratokban publikálhassanak.

HIO: Én nem egészen folyóiratcentrikusan vagy szerzőcentrikusan olvasok, én facebook-centrikusan olvasok. (nevetés) Annyi verses oldalt bejelöltem már, hogy naponta 3-6 verset is elolvasok a reggeli kávém mellé. Egyébként meg mostanában a negyvenes-ötvenes évek angol, amerikai versantológiáit bújom, most ezzel foglalkozom. Azokból pedig rengeteg verset olyan szerzőktől, mint Anne Sexton, Philip Larkin, Kingsley Amis

Mit gondoltok, a facebook az egy jó eszköz lehet ahhoz, hogy a kortárs kultúra eljusson a fiatalokhoz?

ÁJ: Nagyon-nagyon sok visszajelzés van arra vonatkozóan, hogy általa eljut. Mondjuk ennek a szövegnek, ami tőlem a Szívlapátba bekerült, a Nő a tükörben oldal megosztotta, 800-an osztották tovább és 2800-an like-olták. Ez tizen-huszonezres olvasás. Akárhogy számoljuk, egy folyóiratot maximum ezer példányban adnak ki, meg se lehet közelíteni egy nyomtatott lappal azt az elérést, amit a facebook produkál. De mondom az R25 antológiás előzményt. A kötetbe – amiben Imi és Tibi is szerepelt -, én szedtem össze a szövegeket a tőlem kicsit fiatalabbaktól. Egyet-egyet ajánlottam is egy cikkben, és annak is tízezer felett volt az elérése, az antológia pedig megjelent 300 példányban. Nem lehet egy lapon emlegetni ezt a két médiumot, egészen más nyilvánosságszerkezete van a két dolognak. Nem is szabad igazából összehasonlítani őket, mert nem igazságos küzdelem. Az más kérdés, hogy az antológia ott marad azokon a polcokon, ez pedig könnyen elsüllyed a hálózatrengetegben. De néha ezt is előveszik újra, átviszik ide, átveszik oda… van ennek is túlélési esélye.

Fotó: Debreceni Pagony

HIO versfelolvasása következik: A férfiak korábban halnak. Ez egy kamaszos fantázia az öregkori szerelemről.

”                                          (…) és a figyelmem 
fennakad valami tényleg szépen, egy különös 
kézügyességgel nyírt bokron, vagy egy fiatalos 
kocsma jópofa tábláján, és valahogy eszembe 
jutsz, miután sikerült majdnem teljesen elfeledni, 
bár azóta hatvan, hetven éve semmi, és ez persze 
teljesen felzaklat, pulzusom megindul az ég felé, 
és akkor már tényleg annyira öreg vagyok, 
de azért még tartom magam, jól állnak a ráncok 
meg a hetyke kis kalap, (…)” (Horváth Imre Olivér: A férfiak korábban halnak – részlet)

Kíváncsi lennék arra, hogy kerültetek bele a kötetbe? Hogyan talált meg benneteket Péczely Dóra?

ÁJ: Megtalálta a szövegeket, és aztán megkeresett minket, hogy berakná, nem tudnak érte fizetni, belemegyünk-e így, és ennyi.

JT: Feltételezem, hogy mivel mind a hárman rendszeresen publikálunk, szemlézte a folyóiratokat, és az ott megjelenő versek alapján válogatott. Imre verse az Apokrifban jelent meg, az Áfráé a Hévízben, – mert hogy én ezeket is tudom (nevetés) -, az enyém pedig az Alföld folyóiratban. Szerintem célzatosan keresett meg, legalábbis abban a felkérő levélben, amit én kaptam tőle, abban le volt hivatkozva szépen és becsületesen a lapszám, még az oldalszám is stimmelt. Szerintem kinyitotta azokat az orgánumokat, amelyeket ő a kortárs magyar irodalom vezető fórumainak gondolt, és azokból válogatott.

Mint szerzőt talált meg benneteket, vagy kifejezetten ezeket a verseket?

JT: Kifejezetten a verset… Nálam az volt, hogy megkaptam a levelet, elküldte a korrektúrát, én pedig írtam neki, hogy ezt a verset már akkor átírtam, amikor megjelent, az új verziót szeretném betenni az antológiába. Az viszont nem tetszett neki, úgyhogy kifejezetten azt kérte, hogy ez szerepeljen a kötetben, ezért van ez a szöveg tőlem.

ÁJ: Ezt a verset választotta, nem tudtam igazából mit csinálni. A Hévíz antológiában is ez jelent meg.

A szerző saját versét olvassa fel a kamarabeszélgetésen a Debreceni Pagonyban.

Ilyenkor nincs arra lehetőség, hogy megajánljatok egy másik verseteket?

ÁJ: Nyilván a szerkesztő pont ettől szerkesztő, hogy ő dönti el, hogy mi legyen a kötetben. A Szép versek-nél is ugyanezzel a technikával válogat a szerkesztő. Nincs ebbe beleszólása a szerzőnek. Eleve az egy fontos szűrő, a folyóiratban való megjelenés. Ez egy kulcskérdés, amit Tibi mondott, a lapok el vannak árasztva szövegekkel, fontos, hogy mi kerül publikálásra. Szerencsére rengetegen írnak. Ez nem csak amiatt fontos, mert mindenkinek költőnek kell lennie, hanem azért is, mert maga ez az önkifejezési/önértelmezési technika terapikus szempontból is fontos. Nem feltétlen azért kezd el írni az ember, mert publikálni akar, hanem azért, mert valami foglalkoztatja, vagy nem hagyja nyugodni. Nem tudom, ti hogy voltatok vele, bennem fel sem merült, hogy belőlem költő lehet, hanem egyszer csak azt éreztem, hogy írnom kell. Nagyon korán. Úgy írtam, hogy igazából nem voltam jó magyarból. Tízéves koromra rengeteg írtam, aztán meg sokáig nem. Az volt a tétje, hogy kezdjek valamit a saját tapasztalataimmal, azokkal az élményekkel, amikkel egyébként nem tudtam volna másképp szembe nézni.

JT: Miért kezdtem el írni? Azt nem tudom. Arra emlékszem, hogy volt bennem talán egy kis dac is, mert az általános iskolában nagyon rosszban voltam a magyar tanárommal. A és B csoportos témazárókat kellett írnom, ugyanúgy 45 perc alatt a két dolgozatot, míg az osztálytársaimnak csak egyet. Neki néha megmutattam egy-egy nagyon kezdetleges írásomat. Mondta, hogy „azért a helyesíráson lehetne változtatni”, mondtam neki, hogy igen lehetne, ha csak pl. A csoportot írnék, akkor lehet, hogy az is alakulna. Azt sem tudom, hogy miért utált. Már most jó gyerek vagyok, de akkoriban biztos rossz gyerek voltam… De konkrét indító okra nem emlékszem, hogy miért kezdtem el írni. Aztán így alakult. Azt most még nem tudom kimondani, hogy költő vagy író lettem, majd ha negyven és ötven éves leszek, és visszatekintek a pályámra, és azt mondom, hogy ez valamennyire sikerült, akkor majd azt tudom mondani. Most egyelőre nem.

HIO: Én sem tudom, mert mindig írogattam – kezdetben gyerekverseket -, és ez így megmaradt.

Fotó: Debreceni Pagony

Ha bekerül ez a kötet a középiskolákba, lesz, aki elolvassa, és azt mondja, fú, ezek tök jó versek, én is megpróbálkozom az írással. Mi történik ez után? Van-e, akinek oda lehet adni, hogy megnézze, bátorítson, vagy megy a fiókba?

ÁJ: Tökre örülni fog mindenki, aki később irodalommal foglalkozik, ha a középiskolás versei elvesznek. Például én rituálisan elégettem egy stóc szöveget, és megkönnyebbültem utána. (nevetés) Az jó, ha van kommunikáció, de azt, hogy először valaki mindenáron betolja a szövegét valahova, érdemes elkerülni. Az jó, ha van műhelyjellegű együttműködés. Most haza is beszélek, mert én ezt a műfajt próbálom művelni. Vannak is itt, akikkel egy versműhelyben dolgoztunk együtt, ez tök fontos dolog. És nekem anno hiányzott például egy ilyen reflexió. Olyan hamar olyan jó szövegeket írnak a versműhelyben – most szembe dicsérem azokat, akik itt vannak -, olyan fejlődést lehet észrevenni embereknél, hogy az felfoghatatlan, és olyan gyorsan, hogy nekünk szerintem öt év kellett ahhoz, hogy ezt produkáljuk. Mondjuk, ez összefügg azzal, hogy megváltozik az információáramlásnak a mikéntje is, és nyilvánvaló, hogy sokkal hamarabb érik el a dolgok az embereket, fiatalokat. Tudnak ezzel élni.

Mindenki siránkozik, hogy mennyire hülyék, mindenki elbutul, minél fiatalabbak, annál butábbak. Ettől demagógabb szöveget el sem lehet képzelni, merthogy valójában nem ez van. Hanem az, hogy másként gondolnak dolgokat; minek magolja be az évszámokat, ha fél másodperc alatt megtalálja a neten, vagy tíz év múlva ott lesz gyakorlatilag a számítógép a szemében, nem kell ezen majd agyalgatni, hanem egyszerű kiterjesztett memóriaként használni fogja mindenki. Nekünk az lenne a feladatunk – amit Imre mondott -, hogy megtanítsuk ezeket az információkat, hogy tudják azokat szervezni, értelmezni. Viszont ezzel az értelmezéssel nagyon hadilábon állunk, és ez meglátszik a társadalomnak a jelenlegi helyzetén, azon, hogy parasztvakítással mi mindent el lehet érni. Mi mindent bevesznek az emberek, pusztán azért, mert egymillió helyen látják – és ez amúgy érthető is. A médiával szembeni kritikai érzéket kellene fejleszteni az iskolában. Együtt mutatnak egy képet meg egy szöveget, természetesnek vesszük, hogy összekapcsoljuk, ez egy reflex. De ha az emberben van egy kis kritikai érzék, az ember észreveszi, hogy az ott 3 évvel korábban készült, és egy másik szöveggel már láttam. Ez az, ami egy fejleszthető dolog.

HIO: Ha egy tizenéves jól tud értelmezni, hatékonyan tud értelmezni kortárs verseket, akkor nagyobb az esélye, hogy egy szerződést is jobban tud értelmezni, és kisebb az esélye, hogy átverik valamivel, csak mert van kritikai érzéke, tud szöveget értelmezni. Ezáltal egy stramm emberré is válik.

A kortárs verseknek hol van helye a mindennapokban, az életben? Imre már részben említette is az előbb… Hol van a helyük egy családban vagy lakásban? Tudom, hogy egy kicsit furcsán hangzik a kérdés, de nem gondolom, hogy a polcon.

HIO: Mobilon. Az ember egész nap nyomogatja.

AJ: Kinek hol? Ez annyira egyedi. Van, akinek fejlécképbe van írva. Barátnőmnek tinikora óta versidézetek vannak felírva köralakú táblákra, és azokat cserélgeti a lakásban. Nyilván az ember fejében ott van egy-egy sor, vagy nincs ott csak egy élmény, amit egy vers hagyott. Az sem mindegy, hogy mikor: van, aki a reggeli kávé mellé olvas, van, aki levezetésként, vagy amikor hangulatváltásra vágyik.

JT versfelolvasása következik: Én az Adásszünet című szövegemet fogom felolvasni, és ha körülnézek a játszósarokban, csomó mindent találok, amiből – majd a vers felolvasása után világossá fog válni -, egész könnyen egy installációt lehetne készíteni a vershez, csak kellően vadnak kell lenni.

“Az adásszünet, mint férgek tömege, 
zsizseg a szobában: a fehér testek 
megmásszák a belezett konyhaszekrényt, 
a vízköves csapot, beterítik a megégett 
kanapét és székeket, majd elvegyülnek 
a sarokba dobált pólók és farmerek között. 
Az ablakkal szemközti falon egy szikrázó 
tengerparti táj húzódik fákkal, szerelmesekkel, 
az éggel érintkező vízfelülettel.” (Juhász Tibor: Adásszünet – részlet)

Köszönjük szépen. (közönség felé) Eddig is láthattátok, hogy ez egy nyílt beszélgetés, innentől nyugodtan kapcsolódjatok be ti is…

Fotó: Debreceni Pagony

Néző1: A facebook-nak, amit az Imre említett, nagyon nagy jelentősége van. Jánost ismerem, korábban kiállításmegnyitón találkoztunk, ha nem látom a facebook-on, hogy lesz ez az esemény, akkor nem vagyok itt. Nem ismerem a könyvesboltot, nem jártam még itt. Azzal, hogy egy olyan verssel kezdődött az egész, ami engem azonnal megfogott, döntöttem el, hogy megveszem a kötetet. A barátnőmet egy szóval magammal tudtam rántani, így terjed az egész. Olyan hatással van rám ez a beszélgetés, hogy igenis fel fogom tenni a facebook-ra, hogy nekem van egy ilyen kötetem, és így rántjuk magunkkal az olyan érzésű embereket, mint amilyenek mi vagyunk. Hogy mikor olvasok verseket? Festő vagyok, és amikor másban akarok lenni, ki akarok szállni a komfortzónámból, akkor olvasok verseket, és nagyon jól esik másban utaznom. Vannak olyan verssorok, melyek hatnak rám. Olyan képek jelennek meg előttem egy-egy vers olvasásakor, amelyeket becsempészek a képeimbe. Néha nagyon jól esik kiszállni ezekből a napokból, van, amikor hónapokig nem festek, de biztos, hogy olvasok. Nekem kell ez a kötet.

ÁJ: Szerintem ez egy kulcskérdés: a komfortzónából való kilépés fontos dolog. Pont ez, ami a kényelmetlenséget okozza egy középiskolásnak, mert nem az a verseszménye, nem azt gondolja versnek, és nem tud vele mit kezdeni. De aztán van, aki beleszeret ebbe a kényelmetlen érzésbe, és azért kezd el verseket olvasni.

Közönség1: Jó utána visszalendülni a hétköznapokba, mert ez tényleg elvisz minket egy másik világba, más gondolati síkra. Legalábbis engem. Nem is sorban olvasom majd a verseket, hanem kinyitom a kötetet, ahol jól esik.

Közönség2: Nekem most az Örkény telefonfülkéje jutott eszembe. biztosan emlékeztek rá, aki megbolondult, és csak idézeteket mondott. Egészen kiskorom óta olvasok. Az egy nagyon jó gondolat: azért nem szabad abbahagyni a fiatalabb emberek gondolatainak az olvasását, mert az irodalomban az a csodálatos, és a magyar irodalomban erre nagyon szép példák vannak, hogy mindig visszaköszönnek a régiek gondolatai. Ahogy bizonyos szerzők, lehet, hogy ti is, felhasználjátok azokat, vagy szó szerint vagy átdolgozva. Ez olyan varázslatos játék tud lenni, amitől nem lehet megszabadulni. Megint ráismertem valamire újra és újra. Ezt lenne jó, ha megértenék a fiatalok. Én egy szakközépiskolában dolgozom, pont ezek a személyes találkozások hiányoznak. Ők szerintem azt sem tudják, hogy vannak most élő költők. Nagyon szívesen elvinnék az iskolába közületek bárkit, hogyha lehetőség van rá, hogy igen, majd az érettségin erről kell majd beszélni.

ÁJ: Én is voltam szakközépiskolákban is rendhagyó irodalmi órán. Megdöbbenti a tanulókat, hogy vannak élő szerzők. De közben meg azért ott az ellenpélda is.

Fotó: Debreceni Pagony

Közönség3: A facebook-os téma kapcsán, arra kíváncsi lennék, hogy egy négynél több soros versnél többet hányan olvasnak el?

ÁJ: Amiről korábban meséltem, az egy hosszú vers, másfél oldal a kötetben.

Közönség3: Ez a facebooknak hosszú.

ÁJ: Ez a legtöbbet olvasott szövegem. Ez egy tök furcsa dolog. De amúgy ez a kétsoros dolog biztosan működik, általánosságban igaz lehet, de nem mindig. Ha direkt a szövegekért követi be az ember ezeket az irodalmi oldalakat, akkor utána azért elég sokan elolvassák a hosszabb szövegeket is. Az más, ha valaki random kirak valamit.

Ha nincs több kérdésetek, megosztanivalótok, akkor lezárom az estét. Köszönöm ezt a tanulságos beszélgetést, mind a költővendégeinknek, mind pedig az aktív közönségünknek.

(Megjelent: Merítés 2018. március)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s