Képregény-kerekasztal Debrecenben

Egy ideje az a mániám, hogy jó lenne, ha Debrecenben is lenne pezsgő képregényes élet. Míg idáig eljutunk, hosszú az út, de legalább ismerkedjünk a közeggel. Ennek érdekében, amikor van lehetőség rá, valamely rendezvényre képregényeseket szoktam meghívni (így volt már nálunk Lakatos István, Madarász Gergely). Ezen törekvésem támogatásra talált a KULTer.hu-nál, így közösen szerveztünk egy képregényes-kerekasztalt március végén, ahova meghívtuk Madarász Gergelyt (Majomdaráló), Oravecz Gergelyt (Blossza) és Pádár Ádámot (5Panels). Hozzáértésünk híján pedig Kertész Sándor képregénykutatót kértük fel a beszélgetés moderálására. A beszélgetés másfél órás volt, ennek egy része olvasható itt…

Kertész Sándor: Azt tapasztaltam, hogy a képregényt manapság három generáció háromféleképpen látja. Van egy klasszikus generáció, aki esküszik a ’70-es, ’80-as évek adaptációs képregényeire. Őket alapvetően hidegen hagyja a szuperhősös világ és a modernebb képregényforma. Aztán van egy 30-as, 40-es éveiben járó generáció, ez a pókember-generáció, akik a pókemberen, szuperhősökön nőttek fel, és ők megint másképp látják, ők már nem emlékeznek a ’70-es, 80-as évek képregényeire, nekik ez már egy idegen világ, csak nyomokban fedeznek fel benne érdekességeket. Ők már teljes egészében a nyugati képregényvilágnak a hagyományain, és annak a jóismeretében nőttek fel. Az internet segítségével hozzáfértek mindenféle információhoz, ami a szuperhősös és egyébként az európai képregényeket is jellemzi. És úgy tapasztalható, hogy van egy harmadik generáció is, az úgynevezett netcomics-generáció, akik már nem feltétlen igénylik a képregényeknek a papírformájú megjelenését, hanem internetes formában próbálnak hozzájutni ehhez a műfajhoz. És bár megjelentetik a képregényeiket, de gyakorlatilag az elsődleges szórakoztatási formájuk a tableteken, telefonokon, ipad-eken, mindenféle számítógépes eszközökön való kalandozás… A mai vendégeink mindjárt elmondják magukról, hogy ők hová tartoznak, netgeneráció, avagy pókember generáció? A klasszikust fel sem vetem ebben a formában.

Madarász Gergely: Besorolásilag és rendszertanilag inkább a középső, de nem teljesen. Engem hidegen hagynak a szuperhősös képregények. Nem mondom, hogy nem olvastam őket gyerekkoromban, de annyira nem fogtak meg. Most már inkább nosztalgiaként tekintek vissza rájuk. Ha látok olyan példányokat, amelyek a ’90-es évek elején lettek kiadva, és anno hiányoztak nekem, akkor azok a részek érdekelnek, de nem vadászom őket. Követni meg már nem is próbálom a mostani verziókat… Valahol a klasszikus és a pókember-generáció között akadtam meg.

KS: Az eredeti ’70-es, ’80-as évek is nyomot hagytak?

MG: Igen, de akkor én még kicsi voltam, amikor kijöttek ezek a nagyobb alakú Zórád-képregények, cirka 6-7 éves. Aztán jöttek a Pókemberek, akkoriban persze az újdonság volt. Ha jól emlékszem, apám pont itt dolgozott, a debreceni nyomdában volt valami kisebb munkája, és hozott nekünk német nyelvű Pókembert, Fantasztikus Négyest. Nagyon megtetszett, de hirtelen megszűntek a kiadások, nem volt se Pókember, se Batman, és engem sem érdekeltek tovább.

Madarász Gergely: Majomdaráló – A kezdet… (folytatása itt)

Oravecz Gergely: Egyik kategóriába sem tartozom igazán, de talán a másodikba, a pókember-generációba. Én is a ’80-as évek végén születtem, a ’90-es években a szuperhősös képregényeket kezdtem venni. A korábbi képregényekről nem is nagyon volt tudomásom. Én sem követtem ezeket, ahogy Gergő sem, de nagyon szép emlékeket ápolok velük kapcsolatban… Érdekes ez a harmadik kategória, ez a netgeneráció. Csináltam olyan képregényt (Blossza), amelyet kifejezetten webre készítettem. Olvastam egy csomó webképregényt és azok inspiráltak. Az volt a meghatározás a netgenerációnál, hogy nem érezte szükségét, hogy nyomtatott képregényt vegyen a kezébe. Én úgy voltam vele a Blosszánál, hogy az csak a webre van. Nem is volt vele olyan célom, hogy nyomtatásban megjelenjen. Volt nálam ilyen hatás is, de azt nem mondanám, hogy nem fontos a nyomtatott képregény. Azt gondolom, hogy pont fordítva van. Tök jó a webes, digitális képregény, ezek is nagyon jó platformok, de még mindig úgy vagyok vele, hogy azért legyen meg nyomtatva is, mert az úgy az igazi.

Pádár Ádám: Én meg akkor azt kell mondjam, hogy szépen lefedem a spektrumot, mert én a pókember- és a netgeneráció közé tenném magam. Igazából én is a ’80-as évek végén születtem és fedeztem fel még a gyerekkoromban, a Kandi-lapok idején (egykori elnevezés a ’90-es években, mert minden képregény elülső borítóján volt kezdetben egy lyukas fakerítés, amin be lehetett „kandikálni” – szerk.), a képregényeket. Amikor már ez nem volt, akkor tinédzserkoromban elég sok webcomicot olvastam, és nagyon benne voltam ebben a világban. A 5Panels nevű magyar képregényes alkotócsoportnak vagyok az egyik alapító tagja. Ezt a csoportot úgy kezdtük, hogy kifejezetten webcomicos oldalunk legyen. Anno az ötlet az volt, hogy egy olyan online felületet készítsünk, ahol rendszeresen, egy adott tematika szerint, minden egyes alkotótól megjelenik egy webcomic, és ebből valamilyen úton-módon felépítünk valamiféle követettséget. Sokszor kérdezik, hogy azért 5Panels, mert öt alapító tagja volt a csoportnak? Nem, igazából hat volt. A név onnan ered, hogy amikor megalakult ez a honlap, az volt az oldal koncepciója, hogy minden egyes alkotónak hetente frissüljön a saját képregénye, de csak öt panellel. Mindig úgy kellett kitalálnunk a sztorikat, hogy abban az öt panelben úgy menjen előre a történet, hogy kerek egész is legyen, de az izgalmat is folyamatosan fenntartsuk.

Madarász Gergely, Oravecz Gergely, Pádár Ádám, Kertész Sándor (Fotó: Áfra János/KULTer.hu)

KS: Mi tetszik nektek a képregényben? Azért kérdezem, mert van film, videojáték, van egy sor mozgalmasabb dolog. Régen azt mondtam a képregényről, hogy az egy dinamikus műfaj, akkor még a filmeknek nem volt ekkora ritmusa. Anno azt mondták, hogy a képregény az amerikai szemét, merthogy leszoktat az olvasásról, gyakorlatilag pillanatnyi fogyasztásra való dolog. Most meg azt mondom, hogy a képregény egy rendkívül lassú, lusta műfaj a mai világhoz képest. Mi az, ami nektek érdekes ebben az egészben?

MG: Annak idején gondolkodtam azon, hogy bele kellene folyni az animációba, de lusta vagyok hozzá. Irodalomra nem gondoltam, mert nem tudok írni. Mindig vizuális művészetekkel foglalkoztam, de közben a történetek is érdekeltek, és rájöttem, hogy ez olyan műfaj, ami mindezt összegzi. Nagyon sok mindent bele lehet sűríteni.

KS: Mikor csináltad az első képregényedet?

MG: Olyan 9 évesen. Abszolút magamnak és a családnak készült. Az első olyan komoly anyag, hogy ezt most megmutatom a világnak, az úgy kb. 17 éve. Ilyen kis abszolút egy oldalas könyvek voltak ezek, poénból, szórakoztatásból készültek. A képregényben az tetszett meg, hogy tényleg sok mindent bele lehet sűríteni: történetet, a képi világgal pedig nagyon sokféle verziót lehet játszani. Képzőművészettel is foglalkozom, ott az azért pillanatnyi dolog, a kimerevített pillanatokról szól. Ha valamiről szól a kép, akkor azt ott nagyon el kell kapni. Amit meg tud csinálni a festmény, azt nem feltétlen tudja megcsinálni a képregény, és amit meg tud csinálni a képregény, azt a festmény nem tudja. Minden egyes műfajnak megvan a saját eszközkészlete, amivel csak azt tudja megmutatni a világból, amit ő tud. Nekem ezért lett szimpatikus a képregény. Azt tudom vele elmesélni, amit a festészettel, szobrászattal nem.

OG: Ez nem olyan dolog, hogy mi tetszik benne – nálam legalábbis nem egy tudatos döntés volt. Valahogy mindig is vonzott ez a kifejezési forma, mert én ennek tekintem első sorban. Próbálkoztam más dolgokat is csinálni, de talán a képregényt érzem a legközelebbállónak magamhoz. Valahogy olyan természetesen jön számomra ebben a formában az alkotás.

Oravecz Gergely: Blossza – 74. nap

KS: Gergő, hol a határ az irodalom és a képzőművészet között a képregényeidben? Le is írsz, meg le is rajzolsz dolgokat a történeteidben, és sokszor az az érzésem, hogy nem feltétlenül kellenének a képek a szövegekhez, máskor pedig azt, hogy nem feltétlenül kellenének a szövegek a képekhez… ezt most konkrétan a Blosszára értem.

OG: Nyilván a saját képregényeimmel kapcsolatban nem érzem ezt, azért is csinálom így őket. Vannak olyan képregényeim, amelyek szövegcentrikusak, a szöveg viszi előre a képregényt, és nem fordítva. De amikor készítem, ezek mindig képregény formára vannak kitalálva, és egyszerűen inkább csak az van, hogy valamit át akarok adni, valamilyen tartalmat, történetet, és nekem így tűnik a legkönnyebben, legjobban átadhatónak. Sokszor olyan bonyolult a mondanivaló, amiket a képek nem tudnak kifejezni, és akkor azt a szövegben kell valahogy megoldani. Ugyanakkor, nem érzem a prózámat annyira erősnek, hogy az képek nélkül megállja a helyét. Van, hogy elolvassuk a szöveget és hozzánézzük a képet, mintegy kvázi illusztrálja azt, de ez sem igaz, mert nem illusztrálja a szöveget, hanem kiegészíti valamilyen formában. Nálam ez a kettő szerves egységet alkot.

KS: Ez nem nehéz egyébként? Szerintem már önmagában a képregény olvasása is egy nehéz feladat. Végig kell nézni, hogy a kép mit mesél, és ahhoz hogyan illeszkedik a szöveg, hogyan segíti át az egyes jeleneteket. Mennyire nehéz neked ezt megszerkeszteni, vagy ez csak így természetesen jön?

OG: Nem, ez rengeteg meló nyilván. Nem azt mondtam, hogy ez csak így csuklóból jön. Hanem, hogy nincs indíttatásom egyszerűen csak prózát írni, festményt készíteni, színdarabot rendezni, hanem képregényekkel tudom átadni, amit szeretnék.

Pádár Ádám, Molnár Gábor: A munka gyümölcse (részlet, a teljes mű itt olvasható)

PÁ: 4-5 évesen kezdtem el képregényeket készíteni. Semmi nagy indíttatásom nem volt. Nagyon szerettem az akkori számítógépes és egyéb videojátékokat. Nagynénémmel rendszeresen az volt a szórakozásunk, hogy kitaláltunk sztorikat – mit tudom én, a Supermario-t összeraktuk Sonic-kal -, crossovereket csináltunk képregényekben, és ez volt a szórakozásunk. Komolyan 8 évvel ezelőtt, 2010 környékén kezdtem el képregényezni. Akkoriban még egy nagyon egyszerű, fanzine-jellegű, még anyukám cégénél nyomtatott, kis füzetecskékkel jelentem meg, Az Agarakkal. Igazából a formanyelv az, ami nagyon megfog benne. Gyerekként mindig is zárkózott személyiség voltam. Alapvetően nyitott személyiségnek tartom magam, de akkoriban az egy nagyon nehéz időszak volt, és mindig is szembe mentem azokkal a dolgokkal, amik általában populárisak voltak. A képregény – anno úgy vettem észre – nem kifejezetten az a populáris dolog, amit mindenki szeret, úgyhogy én szerettem, és elkezdtem vele foglalkozni. Felfedeztem magamnak, és a formanyelv volt benne az, ami tök érdekes számomra. Egy saját nyelv, amivel vizuálisan beszélsz, és nem kell közben mondatokat mondanod. Ha ezt megtanulod, olyan dolgokat tudsz kifejezni, amit szavakkal nem. Annyira lenyűgözött, hogy egy saját világot építettem fel magamnak, és elkezdtem játszani ezzel. Hogy van egy történetem, vannak karaktereim, tudom, hogy honnan, hová akarok kilyukadni és igazából csak bedobom a karaktereket, és hagyom őket… kvázi egy szerepjátékot játszottam magammal. Ez annyira lenyűgöző volt, utána pedig csak leírtam a sztorit, mindezt lefordítottam képi nyelvre, és már csak a megrajzolás maradt… Én inkább az egészet írói részről szeretem megközelíteni. A vizualitása olyan nekem, hogy ha úgy érzem, hogy az én stílusom illik egy történethez, akkor szeretem megrajzolni, de általában rááll az agyam arra, hogy ú, ez a sztori milyen jó lenne ennek vagy annak a rajzolónak a stílusában, és akkor addig nyaggatom, amíg azt nem mondja, hogy jó, ez nekem is tetszik, csináljuk meg.

KS: Szerintetek minek van, vagy minek nincs jelentősége a képregényekben? Gondolok itt a rajzok minőségére, vagy a szöveg irodalmi jellegére… Amit látunk rajzokat, azért azok elégé leegyszerűsített rajzi világ. Ti most nem tudtok rajzolni vagy szándékosan ennyire leegyszerűsítettétek ezt?

PÁ: Megmondom őszintén, én sosem tanultam rajzolni, ahogy rajzolok, amiket csinálok, az az, amit én tudok. Ami stílust kialakítok, az szerintem elég ehhez. Én nem tudok realisztikusan rajzolni. Amit csinálok, azt próbálom maximumra feltolni. Általában íróként dolgozom, a vizualitást inkább hozzápasszolom ahhoz emberhez, akihez leginkább illik.

Pádár Ádám, Gresz Dorottya: Zéró (folytatása itt), CSKA Antológia

KS: Kinek csinálod?

PÁ: Teljesen egyértelműen magamnak. Szeretem a sztorijaimat megosztani másokkal, de alapvetően úgy vagyok vele, hogy nem közönséget szeretnék kiszolgálni, hanem mesélni valamit magamról. Ezt nem feltétlen tudom úgy megtenni, hogy leülök, beszélgetünk és elmondom, hanem úgy érzem, hogy azt, amit közölni akarok, arra ez a vizuális nyelv tökéletes. Olyan dolgokat mondok el vele, úgy, ahogy azt én át szeretném adni, és ez nem több és nem kevesebb. A 5Panels egy baráti közösség, ahol nem az a célunk, hogy a kiadványainkat rengetegen megvásárolják, nem akarok meggazdagodni belőle, hanem valamit szeretnék magamból meghagyni a többieknek, hogy értsenek meg.

OG: Nagyon rossz lenne, ha nem tudnék rajzolni (nevetés), illusztrátorként dolgozom és ebből élek. Szóval ez egy tudatos választás eredménye, a szerzői képregényeimet ilyen stílusban rajzolom. Illetve próbáltam többféle, különböző rajzstílust összeválogatni, mivel én mindig a rajzstílust próbálom hozzáigazítani az aktuális történethez, ahhoz, amit el akarok mondani. Alapvetően nevezhetjük egy underground szerzői stílusnak, külföldön is vannak erre példák. Ezt egy nagyon közvetlen és személyes stílusnak érzem. Nálam ez nagyon fontos. Amiket rajzolok, azok sokszor önéletrajzi jellegűek, saját élményeken alapulnak, én vagyok benne a főszereplő. Ezeknél számomra elképzelhetetlen lenne, hogy pl. kereskedelmi rajzstílusban vagy reklámgrafikai rajzstílusban rajzoljam meg ezeket. Én ezeket nagyon tudatosan el is különítem.

MG: Azt figyeltem meg a képregények kapcsán, hogy nagyon sokan vannak úgy vele, hogy ez egy egyszerű rajz, vicces rajz. Azt én is aláírom, hogy a képregény alapvetően egy szórakoztató dolog. Akár egy Pókember, amelyeknek kicsit kidolgozottabb a rajza, vagy akár egy kis karikaturisztikus rajzról van szó, ezek mind azért vannak, hogy szórakoztassanak. Nagyon sok művészképregény is van, ahol nagyon jól látszik, hogy különböző stílusokban, hogyan lehet alkalmazni a lehetőségeit a képregénynek. De olyat is láttam, hogy valaki olajfestményt csinált. Minden egyes panel gyönyörűen meg volt csinálva, és nem szólt semmiről. De láttam olyat is, hogy csak pár vonallal rajzolták, de volt mondanivalója. A képzőművészet is túllépett úgymond a rajzosság ezen fokán, a képregénynél is inkább a hitelesség számít. Ami kijön az emberből. A szándékot, amit ki akar fejezni, azzal az eszközrendszerrel, amiben alkot, tudja-e párosítani. Úgy tudja-e egyensúlyban tartani, hogy akár a téma és a szöveg mennyisége, meg maga a képi világ is, ne vonják el egymásról a figyelmet, ráadásul mindez legyen lehetőleg egyedi. Bárhogyan lehet rajzolni, egyszerűen, bonyolultan, nagyon kidolgozva, az a lényeg, hogy hiteles legyen.

Fotó: Áfra János/KULTer.hu

KS: Mennyire ismeritek a magyar képregény-kultúrát? Hogy ítélitek meg, van-e egyáltalán Magyarországon képregény-kultúra? Hol jelenik meg ez a műfaj, kik a fogyasztók, mekkora a létszám, mit láttok ebből? Ehhez képest a ti kiadványaitok hol foglalnak helyet?

MG: Én a magam részéről azt tudom mondani, hogy abszolút a szórakoztató rétegen vagyok. Kicsit furcsábban alakult a dolog, elkezdtem képregényezni, aztán azt abbahagytam, és elkezdtem festeni, aztán azt nagyon sokáig csináltam, és közben rájöttem, hogy a képregény is jó dolog, és visszatértem. De én nagyon jól kijövök a festészettel, a komoly verziójával, és meghagytam a képregénybe a vicces dolgokat. Most van egy olyan agymenésem, hogy megpróbálok a képregényeimbe is beszivárogtatni abból a formavilágból, ami a festészetemben van, és tervezem is azt, hogy ráállok arra, hogy komolyabb képregényeket csináljak. Szerintem mindenképpen van rá igény.

KS: A sajtóban miért nem látunk ilyen stripeket? Mennyire van esély arra, hogy napilapokban helyet kapjon?

MG: Szerintem egyre több. Egyre többet látok egyoldalasakat, vagy kis stripeket. Mondjuk a Szépirodalmi Figyelőben, Műútban is sok képregény jelenik meg. Lehet, hogy ez egy lassú folyamat, de szépen szivárog bele a lapokba. Az, hogy most itt ülünk és ilyenekről beszélgetünk, ez is nagyszerű dolog. Régebben ez nem lett volna elképzelhető, mert mindenkinek a képregényről a Pókember jutott az eszébe, de most már látják, hogy itt egészen más területre is el lehet tévedni, úgyhogy az irodalmi portálok is kezdik felfedezni a lehetőséget a hazai alkotókban, csak ez egy lassú folyamat.

Oravecz Gergely: Blossza – 50. nap

KS: Hogy látjátok a magyar képregényes fogyasztói piacot? Megvagyunk-e képregények nélkül?

OG: Két külön dolog. Vannak a képregényeket ismerő és fogyasztó emberek, akik különböző mértékben és különböző típusú képregényeket fogyasztanak, és ezt nevezhetjük a mi kis képregényes kultúránknak, ahol minket ismernek, vagy mi ismerjük egymást. Ami szerintem virágzik, és tök jó, hogy van, és hogy mindenféle dolog van benne. Szóval van ez, ami a nagyközönség felé nem nagyon jut el, pl. a képregény-fesztiválok, amik lehetőséget adnak arra, hogy kapcsolat legyen a külvilággal. Nem nagyon vagyunk ránevelve arra, hogy képregényeket olvassunk úgy általában, nyilván ennek rengeteg oka lehet.

KS: Kaptál az életed során negatív megjegyzéseket amiatt, hogy képregényekkel foglalkozol?

OG: Én nem, de találkoztam ilyennel, pl. a bölcsészkaron, ahová jártam, ott például nem is nagyon mondogattam, hogy ezzel foglalkozom, volt egy negatív felhangja a dolognak. Ennek rengeteg oka van, pl. előítéletek vannak a képregénnyel szemben. Azzal lehet ezeken az előítéleteken változtatni, ha készülnek olyan képregények, amelyek megmutatják, hogy azért itt lehet többféle dolgot is elképzelni, és szerintem ilyen szempontból jó az irány, mert mostanra, hogyha megkérdezünk néhány embert, akkor jó eséllyel mond olyan képregényt is, ami nem a Garfield vagy a Pókember, hanem valami más, akár komolyabb stb.

PÁ: Úgy érzem, hogy az itthoni képregény-kultúrának van egy kicsi, erős magja, és ez tök jó dolog, de figyelembe kell venni azt, hogy erre nem támaszkodhatunk örökre. Mindenképpen nyitni kell kifelé, és olyan dolgokat alkotni és készíteni, amelyek megszólítanak egy olyan másik közeget, amely nem feltétlen olvas képregényeket. A saját példámon keresztül tudok mondani olyat, hogy van a macskás kiadványunk (CSKA Antológia), a lényege pedig az volt, hogy mivel sokan szeretik a macskákat, ez egy olyan téma, amely sokak számára érdekes, csináljunk olyan antológiát, amely macskatematikus. Arra gondoltunk hátha el tudjuk vinni olyan közegekhez ezeket a képregényeket, ahol a macskaszerető emberek ráugranak erre a témára. Ugyanez a kutyás is, amely meg most készül. Megpróbálunk megszólítani egy olyan közeget, amelyhez van kötődésünk, és innentől kezdve talán hitelességünk is van ezek felé a közegek felé azzal kapcsolatban, amit mondani akarunk, és ha van kapcsolatunk a terjesztés szempontjából is, akkor el tudjuk hozzájuk juttatni.

Madarász Gergely: Majomdaráló – Dr Pókusz (folytatása itt)

KS: Hogyan, mit lehetne tenni, annak az érdekében, hogy ez a magyar képregényes világ valahogy az emberek tudatába beférkőzzön? Hogyan tudnánk elérni azt, hogy egyre több olvasóhoz, fogyasztóhoz, érdeklődőhöz jussanak el ezek a képregények? Hogyan lehetne népszerűsíteni ezt a műfajt?

MG: Engem is érdekelne ez a dolog egyébként, mert sokkal gazdagabb lennék, meg lenne jakuzim (nevetés), de komolyra fordítva a szót, magam részéről próbálok hirdetgetni neten, facebook-on, mindenfelé. Meg legtöbbször tényleg a képregényes találkozók, Hungarocomix, és hasonlók tesznek nagyon jót. Aztán hogy az mennyire jut el az emberekhez, különböző helyekre, azt nem tudom, hogy kin múlik. Mindenesetre az az érdekes, hogy azt vettem észre, hogy különböző cégek is szeretik már a képregényt alkalmazni reklám szempontjából. Gyógyszerkutató cégeknek rajzoltam havonta képregényt, mert azt akarják kiküldeni cégtársaknak, meg mindenfelé, és gondolták, hogy ezzel is lehet valamit lehet kezdeni. De legalább már ezzel is lehet terjeszteni a képregényt. A másik – kicsit visszakanyarodva arra, hogy mennyire van rá igény -, a képzőművészetbe is kezd beszivárogni ezekkel a színes kiadványokkal. Például amikor a képzőművészek a vázlataikat összefésülgetik és abból csinálnak kiadványokat, nagyon komoly rajzok születnek meg. Ezeket történetbe szedik össze, kiegészítik ezerféle verziókkal… Szóval kezd beszivárogni a képzőművészetbe, üzleti életbe is. De igazából itt az a nagy kérdés, hogy mit akarunk elérni? Hogy a hétköznapi embernek teljesen természetes legyen a képregény? Igazából kiknek akarjuk még jobban mutatni? Ez mondjuk engem is érdekel.

OG: Remekül szólt a Gergő egyébként… Nem tudom erre a választ, illetve nekem olyan válaszom van, ami nem biztos, hogy pozitív; én nem erőltetném feltétlenül ezt. Eddig úgy látom, hogy van egy stabil bázisa nagyjából a képregény-fogyasztóknak, és nagyon úgy néz ki, hogy – nincsenek konkrét adataim, én nem ezzel foglalkozom, nem vagyok könyvkiadó meg képregény kiadó, tehát nem tudom, és üzletember sem vagyok -, de hogy ez a szám nem nagyon nőtt. Viszont nagyjából stabil maradt, és lehet, hogy ennyi azoknak az embereknek a száma, akik komolyan érdeklődnek a képregények iránt. Ha ez meg tud maradni, az tök jó, és lehet, hogy ezzel be kell érni, de remélem, hogy nem így lesz. Nem tudom, hogyan lehetne elérni az olvasókat. Nekem mindig csak az a válaszom, hogy én alkotói oldalról tudom ezt nézni, annyi a hozzáfűznivalóm, hogy csináljunk olyan képregényeket, amelyek minél több embert meg tudnak szólítani. Például a Blosszánál az volt, hogy sokan olvasták olyanok is, akik amúgy nem olvasnak képregényt. Amikor valakivel beszélgettem arról, hogy ez micsoda, elmeséltem neki, hogy úgy csináltam, hogy minden egyes nap rajzoltam egy stripet arról, ami aznap történt velem. Ahogy beszélgettünk róla, tetszett neki, rögtön megvolt a kapcsolat, és egyből érdeklődtek is iránta. Különböző témákkal meg lehet fogni az embereket.

MG: Csak eszembe jutott, hogy annak idején emlékszem, hogy volt képregényes biblia, ismeretterjesztő képregények gyerekeknek teljesen mindegy, milyen témában. Ez most speciel nincs már. Még ezekkel lehetne nyitni az emberek felé. A nem kifejezettem művészképregényekkel vagy szuperhősös képregényekkel. Ha tényleg csak a sima átlag verzióban gondolkodunk, akkor az ilyen ismeretterjesztőkkel, vagy amik régen voltak; adaptációk, történelmi képregények. Ezek most teljesen eltűntek.

Pádár Ádám, Koska Zoltán: Lifetime Story (folytatása itt)

KS: A XX. század kitalálta ezt a fajta képregényt, amit mi most képregénynek ismerünk, majd a XXI. század úgy látszik, hogy a tabletet, a monitort fogja hozni, mint felületet a képregénynek. Mennyi esélye van a nyomtatott verziónak? Hogy látjátok a jövőjét a képregényeknek? Nyomtatott verzió, webképregény? Mi várható?

OG: Szerintem nyomtatott képregény továbbra is lesz. Fontos is, hogy legyen, az embereknek továbbra is kell. Emellett pedig különböző platformokon nyilván folyni fog továbbra is fog a képregények terjesztése.

PÁ: Igazából a platform megváltozik, már a facebookon is rengeteg képregény van.

KS: Ha a nézők közül valakinek olyan elvetemült gondolata támadna, hogy elkezd képregényt rajzolni. Mit tegyen?

PÁ: Rajzoljon. Üljön le és rajzoljon képregényt. Hogyha szenvedélye, és szereti, akkor csinálja. Legyen sok kitartása és ne váljon rögtön pénzt belőle. Igazából ha szereti csinálni, és ki szeretné próbálni, akkor próbálja ki, nem egy egyszerű dolog. A kritikát mindenképpen tanulja meg, hogy hogyan kell elviselni. Ebből pedig leszűrni azokat a dolgokat, amiket kell. Igazából ez a lényeg. Legyen erős!

Oravecz Gergely: Blossza – 30. nap

Közönségből: Azért tudtam szeretni anno a képregényeket (Kockás, Pif, Hahota stb.), mert könnyen elérhetők voltak. Bementem az ABC-be, volt egy újságos stand, ahol voltak képregények, megvettem, tök jó volt, de erről leszoktattak. Könyvmoly vagyok, szívesen olvasnám továbbra is őket, de nem tudok hol hozzájuk jutni, mert nem ismerem őket, nem tudom a kis specifikus kiadók nevét… Nem lehetne felvenni a kapcsolatot a nagyobb könyvterjesztőkkel, amelyeket mindenki ismer (Líra, Libri) hogy könnyen hozzájuk lehessen jutni?

PÁ: Volt már rá próbálkozás. Volt egy időszak, amikor a Pókember megszűnt, a ’90-es évek végétől kb. 2005-ig. Kialakult egy úgymond éhség a képregények iránt, hogy nincsenek kiadványok, kellene valami. Később volt egy nagyobb robbanás az új kiadókkal, az új kiadványaikkal, és akkoriban abban látták a megoldást, hogy könyvformátumban, könyvterjesztőkön keresztül próbálkoznak, és úgy próbálják kiadni őket. Csak aztán ugye például az Alexandrának volt a nagy csődje, bebukott, és a terjesztés elég macerás ezen keresztül. Nem nagyon próbálkoznak a kiadóknak ezen a platformon. Nekünk is volt személyes kapcsolatunk a Lírával, és próbáltunk azon keresztül terjeszteni, de nem jött a visszacsatolás, hogy ez működne. Mikor ezek is beborultak, akkor a kiadók is úgy gondolták, hogy ez nem fog működni, és inkább átmentek újságos terjesztésre. Kockás például most is van, jó pár hónapja újraindult, újságosnál lehet venni. Az újságos mostanában tele van képregényekkel, a DC-, a Marvel-kiadások, a Kockás, Hahota, emellett a kisebb-nagyobb kiadványok is megtalálhatók. Az újságosnál sokféle képregény van, de a szerzőiseknek sajnos ez a platform nem igazán nyitott. Főleg azért, mert nincsen mögöttük egy olyan kiadó vagy bárki pénzes ember, aki ezt meg tudja finanszírozni. Mi ezt saját költségből csináljuk, és ezzel azt tudjuk elérni, amit el tudunk. Ha lenne egy pénzes bácsi, aki mögénk állna, akkor meg lehetne csinálni, de sajnos ilyen nincs. Ha tudtok, szóljatok!

KS: Két problémát látok ebben a kérdésben. Az egyik az, hogy ebben a műfajban nincs pénz, nem akar senki befektetni a képregények kiadásába. Nem érzi azt, hogy megtérülne ez a befektetés. Ez amióta Magyarországon képregény van, ez mindig is így volt. A kiadóknak a 90%-100%-a szerelemből, nem pedig üzleti megfontolásból adja ki a képregényeket, hanem csak azért, mert beleszerelmesedett valamilyen típusú képregénybe. Tulajdonképpen emiatt, hogy nincs mögötte tőke, a kis kiadók erejéből annyira futja csak, hogy ki tudják fizetni a jogdíjakat, a nyomdaköltséget, de már nincs pénz marketingre. Emiatt nem is látjuk, sokszor olyan érzése van az embernek, hogy kiadták a könyveket és levitték a pincébe, és majd csak a fesztiválokon és egyéb börzéken látjuk, és máshol nem találkozunk velük. A másik probléma pedig az, hogy Magyarországon, mióta a világ-világ – az utóbbi néhány évtől eltekintve -, füzetekben jelentek meg a képregények, emiatt a terjesztők újságos terméknek tekintik. Nagyon sokáig a könyvkiadók nem is voltak hajlandók a képregények átvételére, mondván, hogy az az újságosnak való. Majd, amikor az Alexandra próbálkozott ezzel az egésszel, akkor annyit megcsinált, hogy átvette terjesztésre őket, de élével berakva a különböző témakörök közé, ami azt jelentette, hogy ember meg nem találta a könyvesboltban a képregényeket. Nem úgy van, mint egy nyugat-európai könyvesboltban, hogy külön szekciója van a képregényeknek. Most már pedig lenne annyi képregény, hogy lehessenek, de sokáig nem volt. A terjesztők mindig azt mondták, hogy nekik nem volt sikerélményük soha a képregénnyel, egyetlen egy képregény sem volt a piacon, amire azt mondták volna, hogy az beütött, hogy azt érdemes volt kiadni. Talán egy pozitív példát tudok mondani, aminek a politika kicsit a hátterében volt, illetve a pénz, ez pedig a Spiegelmannak a Maus című képregénye, amelynek nagyon jó marketingje volt, és el is lehetett adni az utolsó szálig. Egyszerűen csillagászati áron lehet beszerezni, ha esetleg valaki kíváncsi lenne rá. Ott egy kicsit politikai marketingnépszerűsítés történt: telerakták a budapesti metrókat a Maus különböző képkockáival, lett is belőle botrány, hogy horogkeresztek mit keresnek a metróban, de a könyvet el lehetett adni. Úgy tűnik, talán még működhetne is a képregénypiac vásárlói szinten, de nincsenek olyan szereplői a piacnak, akik ezt működtetni tudnák.

Fotó: Áfra János/KULTer.hu

Közönségből: A 10 évvel ezelőttihez képest, több képregényt olvastok-e mostanában?

MG: Szerintem ugyanannyit. Félig online, félig nyomtatott verzióban. Nem változott nagyon. Mindig olvastam képregényt és fogok is. Én inkább annak örülök, hogy egyre több embert látok jönni a képregény-fesztiválokra meg -börzékre. Egészen piciket, kis embereket láttam érdeklődni, aztán vannak a 40-esek, akik a Pókembereket halmozzák, a régieket, de egyébként szerintem úgy 40 környékén megrekedt a történet. Idősebbek nem olvasnak képregényt. Visszakanyarodva, kb. ugyanannyit olvasok, csak más stílusút.

OG: Én kevesebbet, de ennek az is az oka, hogy amikor éppen hogy csak visszacsöppentem a képregény világába, minden új volt, minden érdekelt, mindent elolvastam, aztán ez letisztult. Megtaláltam, hogy mi az, ami érdekel… Képregényolvasó, képregénykedvelő ember, az nem azt jelenti, hogy mindenfajta képregény érdekli, hanem kialakulnak azok, hogy mik azok, amelyek ezen belül érdeklik.

PÁ: Én is ugyanannyit olvasok, csak változik. Azt látom, hogy 10-12 évvel ezelőtt, ami volt, ahhoz képest sokkal jobb a jelenlegi helyzetünk. Nagyon lassú folyamat, de többen bejönnek a rendezvényekre, nagyobb hírértéke van egy fesztiválnak, egy Alfabéta-díjnak, egy Hungarocomixnak. Több emberhez eljut, ha nem is mindenkihez. Több lehetősége van az embernek képregényt készíteni, még ha csak magában is, de már van egy olyan platformja, amivel – ha nem is azt mondom, hogy biztos, hogy sikeres lesz és befut – de már egy olyan közeg, amihez ha úgy áll hozzá, az segít neki abban, hogy megtanulja, és használja ezt a lehetőséget. Én mindenképpen azt érzem, hogy ahhoz képest, ami volt, ahhoz képest van egy jobb lehetőségünk, és ezt tudjuk is továbbépíteni.

Madarász Gergely: Mit gondol ön a macskákról? (folytatása itt) CSKA Antológia

KS: Úgy gondolom, hogy van egy képregényes réteg, aki őrületesen sok képregényt olvas, a korábbi időszakhoz képest, szerintem nagyon-nagy mennyiséget olvas. Miközben a társadalomnak az a rétege, aki korábban csak véletlenszerűen jutott képregényhez, az teljesen elszakadt ettől a műfajtól. Azt érzem, hogy a széles közönség nem találkozik ezzel a műfajjal. Egy szűk közönségréteg az igen, azok tényleg fogyasztók… Ami még a beszélgetésünkből kimaradt, és érdemes lenne megemlíteni, hogy mit ajánlanánk annak, aki most a fejébe veszi, hogy képregényt rajzol. Ez egy örök problémája a magyar képregénykiadásnak, hogy a jól működő képregénykiadók csak a nyugat-európai licence-k megvásárlásával foglalkoznak, és nem adnak ki magyar rajzolóktól képregényeket. Egyszerűen nem éri meg a magyar rajzolókkal foglalkozni, anyagi okok miatt. Viszonylag olcsón meg lehet szerezni a világhírű képregények jogdíjait, ahhoz képest, hogyha most Gergőt vagy bárkit megkérnénk, és azt mondanánk, hogy most fél évig vagy egy évig rajzoljon képregényt egy kiadónak a megbízásából. Az azt jelentené, hogy oldalanként legalább 50-100 eFt honoráriumot ki kellene nekik fizetni, ahhoz, hogy leüljenek dolgozni, mert nekik is meg kellene élniük. Ennek a töredékéért meg lehet szerezni sikeres képregényeket, ezért évek óta, évtizedek óta is talán, egyetlenegy kiadó sem fektetett be magyar rajzolóba. Nem adott egyetlen egy magyar rajzolónak lehetőséget arra, hogy üljön neki, és valamiféle történetet találjon ki, rajzoljon meg, és ő ezt ki fogja fizetni, és meg fogja jelentetni. Ilyen nincs. Jártam különböző fesztiválokra Európába, és ott az volt a jellemző, hogy a kiadók standjaihoz jönnek a rajzolók a kis mappájukkal, a portfóliójukkal, és terítenek a kiadóknál, és otthagyják a névjegyüket. Van, akiknek sikerült is, róluk még nem beszéltünk; a Futaki Attila, a Tondora Judit, a Farkas Lajos. Nekik bejött a képregényrajzolás, de Nyugat-Európában, illetve Amerikában. A Tondora Judit rajzolta a Wonder Woman történetet, a Futaki Attila a Percy Jackson történeteket rajzolta Amerikában, a Farkas Lajos Franciaországban történelmi képregényeket, albumokat készít. Folyamatosan tudnak dolgozni, nagyon fegyelmezett munkatempóban, és viszonylag normális pénzért. Ezek a lehetőségek sajnos Magyarországon nincsenek meg, nem tudunk olyan kiadóról, aki azt mondaná, hogy bármelyik rajzolónak feldob 1 millió Ft-ot, azért, hogy most egy évig/félévig dolgozzon egy adott képregényen, és azt majd ő kiadja. Nem marad más lehetőség, nemcsak Gergőéknek, semmilyen más rajzolónak, mint az, hogy saját maga megpróbálja kiadni a dolgait kisebb-nagyobb példányszámban. Mindenki a lehetőségeitől függően csinálja a maga marketingjét, a piaci szerepét. Tulajdonképpen az értékesítés a képregényes rendezvényeken történik, azok az egyetlenek, mert a könyvesboltok nem veszik át ezeket terjesztésre, nem látnak benne üzletet. Az újságosok nem veszik át, mert annyira pici a példányszám, hogy azzal nem tudnak mit kezdeni. Maradnak a webáruházak, amelyek még ilyen szempontból működnek, amelyhez hozzá lehet férni. Ez a pénz hiányzik a magyar képregénypiacból.

(Megjelent: Merítés 2018. május)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s