Macskakő

Játékos kedvű alkotók, egy vizsgamunka, és az eredménye pedig egy magánkiadásban készült felnőtt mesekönyv a békebeli idők hangulatával és egy cseppnyi varázslattal… Berecz Krisztával és Lovranits Júlia Villő alkotópárossal beszélgettem a most megjelent könyvükről, a Macskakőről (lapozz bele!)…

Fotó/könyvterv: Berecz Krisztina

Hogyan született meg ez a könyv? Honnan jött az ötlete? Mi volt az inspiráció?

L. J.: Egy réges-régi karácsonyon a férjem nagymamájának kerestünk karácsonyi ajándékot a Múzeum körúti antikváriumokban. Az egyik antikváriumban kezembe került néhány 1910-es évekbeli fotó. Portrék. Tudod, ezek a kis, régi, keménytáblás portrék. Nekem meg összeszorult a szívem, hogy azért ez mégis csak egy darab papír, amit valaki, vagy itt felejtett vagy behozta, de ezek a darab papírok itt, túléltek két világháborút. Ehhez az kellett, hogy valakinek ez nagyon fontos legyen, valakinek a szerettei voltak rajta, valakinek kedvese, vőlegénye, és most pedig itt árulják őket a Múzeum körúton, mint valami bóvlit, mint valami turistáknak való apró ajándékot, és hát nem volt szívem otthagyni őket.

Aztán meg nézegettem és nézegettem őket, hogy mit csináljak idegen emberek fotóival. Aztán valahogy úgy van ez, mint a jósnőnél. Elkezdtem kártyázni ezekkel a képekkel, és nézegetem őket, hogy na ez ki lehet, mi lehet a viszonya a másikhoz, lehet hogy ezek testvérek, vagy ez egy pár? Elkezdtem nekik neveket adni, történeteket írni róluk, ebből alakult ki… És így egy kicsit újra életre kelhettek ezáltal, otthonra találhattak abban a könyvben, amit Kriszta teremtett nekik, egy teljesen új világot.

Frici és a csodaszerek (Illusztráció: Berecz Krisztina)

Júlia, az írásokat csak a fotók ihlették, vagy mennyire a saját élményeid is?

L. J.: Ó, én azt gondolom, hogy az író abszolúte úgy működik, mint egy kaleidoszkóp, hogy fogom a valóságot, összetöröm tükörcserepekké, és abból csinálok valami új képet, amire mindenki rábámul, hogy nahát, ez valami új, mi lehet? De, aki ismer engem, és elolvassa egy írásomat, az rendkívül jót nevet azon, hogy mi minden van benne, ami a valóságból ismerős. Pl. az olejkáros emberek (tót vándorkereskedő, gyógyszerárus – szerk.), akik házról házra jártak a csodaszereikkel, ez egy néprajzkönyvből származik, ami az egyik olvasmányom volt, és úgy került bele a könyvbe.

Nagyon szeretek valami köré írni. Kedvenc, borzalmas, írós hasonlataimnak egy másikát fogjátok megismerni – imádom az ilyen, szörnyű, zavaros képeket – szóval a másik, ahogy szerintem egy író működik, mint egy gyöngykagyló. Belekerül valami kis kosz, és aköré felépül az igazgyöngy. Nekem is kell mindig egy kis kosz, ami elindítja az írást. Üres papírra nem tudok írni. Az “Írjál valamit!”, nem működik. Viszont nagyon-nagyon szeretem, ha megadnak egy címet, ha megadnak egy kezdőmondatot, ha megadnak egy képet… Zseniális játéka volt annak idején a Kossuth Kiadónak, ahol Fortepan-fotók voltak megadva, és ehhez lehetett írni novellákat. Ez volt az első, ahol ezt a technikát kipróbáltam. Nagyon-nagyon szerettük, és azóta is szoktunk ezzel játszani, hogy régi fotókhoz írunk történeteket… Szóval én azt nagyon szeretem, ha van egy kis kapaszkodó, ami köré fölépül a történet, mint ahogy itt is ezek a régi fényképek. Az viszont igaz, hogy rendkívül alapos, hatalmas kutatást nem vittem ebbe bele. Nem mentem igazán utána, hogy ezek az emberek hogyan éltek 1910-ben. Ezért ez nem egy hiteles történelmi dolog, ez inkább olyasmi, mint Weöres Sándornak Az éjszaka csodái, ilyen mágikus realisztikus félig létező világ. Nem lehet igazán tudni, hogy melyik korban játszódik, és van benne egy kis varázslat is.

Mályva utca (Fotó/illusztráció: Berecz Krisztina)

Kriszta, te hogyan kerültél az írásokkal kapcsolatba?

B. K.: Úgy, hogy egy éve körülbelül – akkor kezdődött a grafikus képzésem utolsó féléve a Budai Rajziskolában -, témát kellett választani a szakmai vizsgamunkámhoz, én pedig egy illusztrált könyv tervezését választottam. Olyan szöveget akartam illusztrálni, ami még nem jelent meg nyomtatásban. Egyből Júlia jutott eszembe, mert anno olvastam a molyon, a karcokba föltett részleteket ezekből a történetekből, s azok annyira megragadtak bennem, hogy emlékeztem, hogy ezek mennyire jó hangulatú írások voltak. Meg ő amúgy is szokott írni meséket, én meg eredetileg úgy gondoltam, hogy meséket fogok illusztrálni. Át is küldött nekem pár mesét, köztük ezeket a Mályva utcás és Szigligetes írásokat is. Ezek annyira tetszettek, hogy úgy döntöttem, hogy inkább ezeket fogom illusztrálni, nem pedig egy gyerekmesét. Ez még egy pluszt is adott az egészhez, hogy ezek egyáltalán nem gyermekmeseként íródtak gyerekeknek, hanem felnőtteknek szóló írások, és ezeket fogom illusztrálni képeskönyv formájában. Gyakorlatilag ez egy képes, felnőtt mesekönyv.

Aztán elkezdtem csinálni az illusztrációkat meg a könyvtervet Júliának. Állandóan küldözgettem őket, bombáztam velük, mert érdekelt, hogy mit szól hozzá. Ez ugye akkor még nem egy kooperáció volt, csak az én munkám, az én projektem, de engem mégis nagyon érdekelt, hogy ő mit szól mindehhez, mert hát szerettem volna, hogyha olyan könyvet csinálok, amit ő is föl mer vállalni. Ne az legyen a végén, hogy aha, igen, nagyon jó, hogy illusztráltam, de ő nem szívesen mutogatná azért másoknak…

L. J.: … de abszolút az én stílusom, nagyon tetszik…

B. K.:Júlia pozitív visszajelzéseket küldözgetett. Azt láttam rajta, hogy oké neki is. Persze, ez az iskolában alakult akkor még leginkább, ahol konzultáltam a tanáraimmal, hiszen ez egy iskolai projektnek indult. De aztán a suli után nyáron, még dolgoztam rajta mikor lement a vizsga, és már elvileg kész volt a könyv, de még alakítottam az illusztrációkon. Mondhatjuk, hogy ez már egy javított változat volt. És közben jött Júlia ötlete, hogy mi lenne, ha ebből könyvet csinálnánk.

Fátia kisasszony vasal (Fotó/illusztráció: Berecz Krisztina)

Ezek után adja magát a kérdés… hogyan lett az iskolai projektből egy bárki számára olvasható felnőtt mesekönyv?

L. J.: Nekem rendkívül tetszettek ezek a rajzok, és ha már idáig eljutottunk vele, akkor sajnáltam volna, ha valóban csak abban az egy példányban jött volna ki a nyomdából, ami a vizsgához kellett. Kevésnek tűnt az az egy példány. Ráadásul nem volt ISBN száma. Az egyetlen ok, amiért ISBN számmal ellátott könyvet akartam csinálni, hogy a molyok olvashassák és értékelhessék. Megmondom őszintén, fogalmam nem volt addig, hogy tulajdonképpen mire jó az ISBN. Azt az egyet tudtam, hogy az a könyv, aminek van ISBN-je, azt lehet regisztrálni molyon, és így lehet értékelni… (nevetés)

… és köteles példány is van a Széchényi Könyvtárban…

B. K.: … és nagyon jól fennmarad az utókornak.

L. J.: Ez tény, de én annak örülök rettentően, hogy így a molyokhoz is eljut ez a könyv, és véleményt kapunk az olvasóktól.

B. K.: Ez fontos, mert azért egyfelől kaptam egy szakmai véleményt az egészről a suliban, de most arra vagyok kíváncsi, hogy mit gondolnak az olvasók. Meg, hogy egyáltalán ez mint könyv, megállja-e a helyét, lenne-e rá igény.

Könyvbemutató (Fotó: Kovács Katalin)

Most volt december közepén a könyv bemutatója, és az szerintem elég jó visszajelzés nektek, hogy máris elfogyott a magánkiadásban készült száz példány. Milyen volt a bemutató? Milyen visszajelzéseket kaptatok szemtől szembe?

B. K.: A bemutatón mindenki nagyon szépeket és jókat mondott, ott igazából el voltunk halmozva. Miközben dedikáltunk, annyira kedvesek voltak az emberek, akikkel beszélgettünk, meg mentek a sztorizgatások is. Mindenki dicsérte… Azóta született egy-két értékelés is már a Molyon.

L. J.: Van egy konkrét olvasói réteg, akiknek ez a stílusa. Nemcsak azért érdekel a molyok véleménye, mert mint író kíváncsi vagyok a molyok kritikáira, hanem ráadásul ezt részben a molyoknak, és a molyokról is írtam, egy kicsit ők is benne vannak. Ezért is számítottam rá, hogy sokan lelkesedni fognak ezért a könyvért. Mert van egy olyan, mondjuk azt, hogy baráti kör a Molyon, akikkel korábban sokat összejártam, amikor még közelebb laktam a belvároshoz. És ők az a könyvklub, akik Jane Austen ürügyén szoktak összeülni és kézimunkázni. A régi, kisasszonyos stílust hozzák. Amikor az első ilyen horgolós-csipkézős, kicsit mágikus realisztikus novelláimat feltettem a molyos karcokba, akkor ők azonnal reagáltak is rá, és azt mondták, ezt nekik írtam, ha ezt valaha kiadom, akkor azt megköszönik szépen. És úgy tűnik, hogy ez így is lett. Nem tudom, mennyire ismerik fel azt a miliőt, amit én személy szerint megéltem köztük a beszélgetéseken, de szerintem felismerhető. Náluk láttam ezt az „és akkor most horgolunk és csipkézünk, és közben jól érezzük magunkat”-hangulatot.

Van még egy molyos vonatkozása ennek a könyvnek, az első részletei már megjelentek a legutóbbi molyos antológiában. Először ott akartam kipróbálni, hogy hogyan hatnak ezek az írások. A Macskakő annak idején még Mályva utca címen, kevesebb történettel bekerült a Csillaglesbe. László Maya és Makoviczki Dóra készítettek is hozzá illusztrációkat a kötetben. Már ott is sokan rátaláltak, rákaptak ezekre az írásokra. Van olyan olvasó, aki ott figyelt fel rám és ezekre a sztorikra, és most borzasztó lelkesen be is szerezte a könyvet, de többen is azért csaptak le rá, mert a Csillaglesből már ismerték.

Szerelmeskert (Fotó/illusztráció: Berecz Krisztina)

Nagyon hamar elkapkodták a kötetet az utolsó szálig. Gyakorlatilag a bemutató után 3-4 nappal már el is fogyott. Lesz utánnyomás?

L. J.: Szívből remélem, hogy ha a molyok felbőszült hordái fogják verni az ajtónkat, hogy “Még százat!” (nevetés), akkor a könyv megint kijöhetne száz példánnyal. Akár az interjú hatására, akár az értékelések hatására, felkerül egy rakás várólistára, vagy mondjuk, megrohamoznak az emberek engem meg a Krisztát levelekkel, akkor megbeszélem a férjemmel meg a Krisztával, hogy csináljunk előrendelést. Ha nyolcvan előrendelés összejön, akkor érdemes belevágni. Kriszta, mit gondolsz?

B. K.: Ha így, akkor persze. De ilyen elfogadható áron csak akkor tudjuk adni, ha legalább száz példány kijön a nyomdából. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy ebből veszünk kastélyt mint Rowling, de nem is ez volt a cél, hanem hogy eljussunk az olvasókhoz.

Hogyan dolgoztatok együtt ezen a könyvön, milyen munkamódszerekkel?

L. J.: Átküldtem a szövegeket Krisztának, ő pedig rajzolt hozzá…

Szigliget (Illusztráció: Berecz Krisztina)

B. K.: …egy szöveg, a Szigliget befejezése, azt írtad, hogy az nyitott maradt neked, ahhoz még szántál egy befejezést, és akkor én már mondtam, hogy hadd jöjjön, hadd jöjjön. Azt hiszem, hogy egy fejezetet írtál még hozzá, de már kész volt. Apró korrigálások voltak még, de tulajdonképpen a kész szöveget kaptam meg, a fejezetcímek is megvoltak. A könyv címén tanakodtunk még… aztán eszembe jutott, hogy mi lenne, ha Macskakő lenne?

Miért pont Macskakő?

B. K.: Mert az a macskaköves rész annyira jellemző az egészre… és az a történet pont egy valós helyszínről íródott.

Milyen valós helyszínek jelennek meg a könyvben, és miért pont azok?

L. J.: Pl. Szigligeten a családommal nyaraltam, vagy ott van az előbb említett utca, a Kati néni utcája Székesfehérváron. Tényleg van egy olyan utca Fehérváron, ami macskakővel van kirakva, és nem tudom, hányszor eljátszották már a fehérváriak, hogy ezt a szerencsétlen követ felszedték, visszatették, másmilyet raktak vissza. Amikor másmilyet raktak vissza, úgy sikerült kicentizni ezeknek a köveknek a közeit, hogy folyton beleragadtak a nők cipősarkai. Hát ezért van a könyvemben az, hogy cipősarkakra vadászik a macskakő, mert valóban Fehérváron hosszú éveken keresztül leszedte a macskakő a cipősarkakat, és ha mentél az utcán, akkor ott voltak a cipősarkak, és hát ezen nagyon fel voltak háborodva az ottaniak. Én pedig tényleg elkezdtem cipősarkakat gyűjteni. Aki a Molyon ismer régről, az talán emlékszik is erre a karcomra.

Kriszta, láttad a történeteket ihlető fotókat, mielőtt belekezdtél az illusztrációkba?

B. K.: Nem. A végén kaptam meg őket, mikor Júlia megkérdezte, hogy a vizsgamunkám végére betehetnénk-e azokat a fotókat, amelyek ihlették az írásokat. Ekkor már nagyon benne voltam az illusztrálásban… talán már az összes kép megvolt, amikor először találkoztam velük. Ez még annyiból jó is volt, hogy abszolúte nem befolyásolt, amilyennek én elképzeltem a szereplőket, olyannak is csináltam meg. Utólag még egy kicsit vicces is volt összevetni az eredeti fotókat a saját elképzeléseimmel.

Portrék, melyek a történeteket ihlették (Fotó: Berecz Krisztina)

L. J.: Ezt az élményt megélhetik maguk az olvasók is. A fotók megtalálhatók a könyv végén, mire odajutnak az olvasásban, addigra már nekik is lesz egy képük arról, hogy milyennek képzelik a szereplőket, és aztán megnézhetik, hogy milyenek a valóságban.

Mennyire képeskönyv ez? Minden történet kapott illusztrációt?

B. K.: Eredetileg úgy indultam neki, hogy minden kis történethez készítek egy egész oldalas képet, aztán menet közben, ahogy tördeltem be a szöveget, meg terveztem az oldalakat, hogy nézzen ki a könyv, akkor láttam, hogy van olyan fejezet, amely egészen rövidke, és van olyan, amelyik hosszabb. Látszott, hogy nem működik az eredeti elképzelésem, mert akkor teljesen széttöredezett volna a szöveg… így aztán azokat a részeket illusztráltam, ahol a legjobban megragadott a szöveg, a leírás vagy a történet, és már egyből, első olvasásra megjelent valami a fejemben, és képért kiáltott. Júlia egyáltalán nem szólt bele ebbe. Egyszer kértem ki a véleményét, mert az egyik szöveghez (babaszobás) két képet készítettem, és én magam is bizonytalan voltam benne, hogy melyiket válasszam.

Babaszoba (Illusztráció: Berecz Krisztina)

L. J.: Én legfőképp csak lelkesedtem az egészért, mert a Krisztának a rajzai olyannyira közel állnak az én stílusomhoz, hogy semmiféle kézzel-lábbal való tiltakozást nem csináltam, hogy ezt ne, vagy azt ne! Abszolút úgy éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyunk, és teljesen tetszettek a rajzai.

B. K.: Olyan illusztráció nincs, ami nem került bele a könyvbe, de vannak prototípusok. A képek nagyon sok átalakuláson mentek keresztül. Van olyan illusztráció, ami konkrétan teljesen másból indult. Az első fejezetben, ahol Fátia kisasszony vasalja a csillagokat, az először teljesen más volt. Még papírkivágásokat is csináltam, úgy helyeztem rá az akvarell háttérre, manuálisan készült, aztán meg tettem rá digitális utómunkát is. Máshonnan indult, nem tetszett annyira az a kompozíció, aztán szépen lassan kialakult, teljesen más lett belőle. De más képeknél is előfordult ez. Menet közben alakult ki, hogy milyenre is akarom ezeket a képeket, hogy azért valamennyire egységes képet is mutassanak a könyvben. Főleg azért is alakult sokat, mert ezt a digitális technikát ennek a könyvnek az illusztrálása alatt tanultam meg. Előtte nem használtam ilyet.

L. J.: Ezek az illusztrációk úgy készültek, hogy Kriszta még csipkét és tollasütőt is szkennelt…

B. K.: … igen, ezek az elemek, amikből összeáll egy-egy kép, a figurák meg a különféle alakzatok, azok mindenféle textúrákból vannak kivágva, és ugye ezeket előtte beszkenneltem, és utólag lettek így felhasználva. Még a levendulát is úgy szkenneltem be, ami a fagyis képen szerepel. Azt sem valahonnan szedtem, hanem az is saját. Arra nagyon-nagyon figyeltem, hogy ez mind saját textúra legyen. Valahogy nekem ez is hozzátartozott ahhoz, hogy most én ezen a könyvön dolgozom, hogy akkor már minden kis apró részlete az én kezem munkája legyen.

Fagylaltos bódé (Fotó/illusztráció: Berecz Krisztina)

Kedvenc szövegrészek, illusztrációk a könyvből?

B. K.: Egyből hármat is mondanék. Az egyik a férfiklub. Annyira tetszik az a szöveg. Olyan finom humor van benne, ahogy Júlia ír ezekről a férfiakról. Nagyon jópofa. Az elég hosszú is, mindenképpen dukált volna hozzá egy kép, azt mindenképpen meg is akartam örökíteni. A másik a babaszobás volt, igazából a költő miatt. Ő olyan jó figura, és nagyon jó az a jelenet, hogy megy a babaszobába, és mondja a kicsinek, hogy „Na, mi újság, Babafej?”, nagyon tetszik. A harmadik pedig a Balaton miatt. Ezt szerintem valahol le is írtam, hogy nagyon örültem annak, hogy Szigliget a helyszíne a második történetcsokornak, mert imádom a Balatont. Nagyon sokszor meg is rajzoltam már eddig. Imádom a színét. A türkizkékes zöldes szín, az annyira egyedi “balatonszín”, hogy azt mindenképpen meg akartam rajzolni, úgyhogy annak külön nagyon örültem. Lett is egy balatonos kép a könyvben.

L. J.: Én azt hiszem, hogy a borítóképet imádom a legjobban a fehér macskával és a biciklivel. És külön örülök, hogy a könyvjelzőkre is ez került. A könyvből főleg a kékes-zöldes képeket szeretem a legjobban. Ez a “balatonszín” nekem is nagyon bejön, de a csipkehorgoló lány is nagyon nagy kedvencem, ahogy ül az ablakban, lóbálja a lábát, és horgolja az álomcsipkéket.

Fátia kisasszony, a csipkehorgoló lány (Fotó/illusztráció: Berecz Krisztina)

Pesten már megvolt a könyvbemutató. Tervezitek-e, hogy eljuttok a könyvvel a vidéki olvasókhoz is?

B. K.: Volt róla szó, de még konkrétumok nincsenek.

L. J.: Gondolkodtunk abban, hogy Tatabányára és Fehérvárra elvisszük a könyvet, merthogy Kriszta tatabányai, én pedig fehérvári vagyok, de még az egész nagyon képlékeny. Tényleg nagyon kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen visszhangja lesz. Most, hogy elfogytak a példányok belőle, hogy lesz-e igény még utánnyomásra, hogy még, még ezt a könyvet, mert akkor biztosan lesz toronyóra lánccal is. (nevetés)

B. K.: Egy író-olvasó találkozónak, könyvbemutatónak, bárhogy is hívjuk, akkor lenne igazán értelme, ha lenne még eladható példány a könyvből. Az úgy fura lenne, hogy megyünk valahova, beszélünk a könyvről, ami gyakorlatilag nem is kapható, és meg sem lehet nézni, hogy miről van szó.

Férfiklub (Fotó/illusztráció: Berecz Krisztina)

Terveztek-e még közös projekteket? Vagy még korai a kérdés?

L. J.: Az biztos, hogy a kedv megvan hozzá.

B. K.: Én most annak örülnék a legjobban, hogyha tervezhetnék, illusztrálhatnék még könyveket. Akár a Júliáét, akár másét, de pl. a Júlia írásait szeretem nagyon. Ha még írna ilyeneket, mint ezek a századfordulós hangulatú írások, akkor biztosan azokat is nagyon szeretném illusztrálni.

L. J.: Könnyen lehetséges, hogy így lesz. Kérdezték tőlem, hogy hogyan választom ki a fotókat. Az a helyzet, hogy rám néznek. Ha megnézitek ezeket a képeket majd a könyv végén, nagyon erős tekintetük van. Nem az egész gyűjteményt hoztam el az antikváriumból, hanem csak azokat, amiknek élő arcuk van, és amelyek mondanak egy történetet. És hát ilyen azért könnyen előfordulhat velem, hogy belefutok olyan fotókba, melyek rám néznek, vagy akár most már, hogy látom azt, hogy szívesen olvassák az emberek, meg illusztrálják is (nevetés), hogy egy kicsit akár jobban is utánamennék ennek a kornak.

Miközben az élő beszélgetés írásos formát öltött, kiderült, hogy van még olvasói igény a kötetre, így a szerzőpáros elindított egy előrendelést. Ha te is szeretnél magadnak egy saját példányt ebből a gyönyörű kötetből, itt adhatod le rá az előrendelésed!

(Megjelent: Merítés 2018. december)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s