Hiro Arikawa Az utazó macska-duológiájának első kötete Az utazó macska krónikája. A könyv nem más, mint egy utazás leírása térben és időben egyaránt és mindez egy macska szemszögéből elmesélve. Ez utóbbi felel a kissé szarkasztikus, humoros hangvételért is, ami a kötet egyik kulcsa – könnyedebbé teszi az előkerülő fajsúlyos témákat.
“A macskák egyetlen élet alatt nem tudják megnézni a világ összes látnivalóját. Egyszerűen túl sok van belőlük. (…) Eltöprengtem, vajon milyen látnivalókat tartogat még számunkra ez az utazás, mielőtt véget ér.”
Nana, neve ellenére egy kandúr, aki öt évvel ezelőtt lett – egy baleset következtében – kóbor macskából Szatoru házi kedvence. Most pedig közös útra indulnak ők, hogy Nanának új gazdát találjanak. Kényszerből. Nana nem érti, Szatoru pedig nem mondja el, hogy miért. Csak azt tudjuk, hogy neki sem akaródzik elválni szeretett macskájától.
Ők ketten, beszállnak Szatoru ezüstszínű furgonjába, és sorra látogatják Szatoru gyerekkori barátait. Mindegyik kirándulás Szatoru gyerekkorának egy másik szakaszába visz. A beszélgetésekből kirajzolódik Szatoru múltja, kedves és fájdalmas emlékekről lebben fel a fátyol, miközben ezek az emlékek magukkal hozzák az elrendezést a viszonyok, emberi kapcsolatok között, és magát a megnyugvást is. De ezek a beszélgetések minket olvasókat is megtalálnak, saját életünk megoldandó kérdéseire világítanak rá. Jelzik, mi az, amivel még nekünk is dolgunk van.
Az utazás során Nana és Szatoru megismerkedésével és közös életének emlékeivel is megismerkedik az olvasó, és sok Nana életében első dologgal is szembetalálkozunk (pl. az első igazi nagyobb hó, a tenger, kompon utazás, lovakkal és tehenekkel való ismerkedés, magas fű, amelyben el lehet veszni, a piros árnyalataival stb.), melyek tapasztalataiból az általa levont konzekvenciák üdítően frissen hatnak.
“A tengerrel való első találkozásomból értékes tapasztalatokra tettem szert. A tenger az a hely, ahová visszaemlékezni utazol, amikor messze jársz otthonról. A tenger gyümölcseit a macskák nem tudják levadászni maguknak. Tökéletesen elfogadható, ha az emberek készítik elő nekik.”
Az utazások során Nana egyéb házi kedvencekkel, kutyákkal és macskákkal is találkozik. A közöttük lévő viszonyok is sokat mesélnek nekünk magunkról, emberekről, de magukról a macskákról is, amolyan fejezetek egy macskákról szóló kézikönyvből egy kandúr narrációjával.
Hiro Arikawa
“- És miért akar egy ennyire kicsi dobozba bebújni? Nyilvánvaló, hogy túl szűk neki.
Miért kell ilyen érzékeny témát feszegetni épp most? (…) Az ösztön az, ami nem engedi, hogy közönyösen elfordítsam a fejemet, ha megpillantok egy vonzó, résnyire nyitott fedelű négyszögletű dobozt. Mert talán – persze csak talán, ha bedugom a mancsomat, előfordulhat, hogy egy szerkezet odabent tágít rajta valamelyest. (…) Egy széles szájú doboz a legkevésbé sem szórakoztató; nem nyújtja a benne időzőnek a dobozbéli lét egyetlen igazi előnyét sem.”
Minden utazásról Szatoru úgy tér vissza, hogy Nana vele megy haza (persze, ebben őkelme mancsa is benne van), ami egyfelől megkönnyebbülés számára, másfelől pedig egy megoldandó feladat. A kötet közepe táján az is világossá válik, hogy miért akar szerető otthont találni Nanának. Beteg. Kórházba megy.
“Én vagyok Szatoru egyetlen macskája. És ő az én egyetlen barátom. És egy hozzám hasonlóan büszke macska nem fogja elhagyni a barátját. Ha kóbor macskaként kell élnem ahhoz, hogy a macskája maradhassak a legvégéig, hát legyen. (…) Látták, hogy minden alkalommal megjelenek, amikor Szatoru kint van a teraszon, és azonnal eltűnök, amikor bemegy az épületbe, ezért szerintem végül megértették. Ezek után én lettem Szatoru ingázó macskája.”
Ez a könyv a hűség és a barátság, az elválás és az elengedés nagy könyve. Az utazás, mint közös élmény mentén, az élet újraélése, az emlékek felidézése, összegzés és átértékelés. Valahogy a szereplők is jobbá válnak Szatoru és Nana kettőse által. Sok mindenre megtanít a kapcsolatok mentén: megosztani egymással a dolgokat, minőségi időt eltölteni a másikkal, hogy csak néhányat említsek.
A piros árnyalatai olyanok Nanának, mint a rókának a Kishercegben a búzamező színe. Összekapcsol. De nem csak így. Szatoru halála után a barátai, akik nem ismerték egymást, összekapcsolódnak a Szatoruról és Nanáról szóló történetek által. “Tudod, mi történt, Szatoru? Miután meghaltál, az emberek, akiknek hiányoztál, összekapcsolódtak.” És ez így egy nagyon szép kép. Emlékezni. Megtartani. Talán a legtöbb, ami adható, ebben a helyzetben.
Ez egy olyan történet, amely sokáig visszhangzik az emberben. Természetesen kíváncsi lettem a másik kötetre és a filmre is. Ha csak fele ilyen jók, már megéri időt szánni rájuk.
Eredeti cím: Tabineko Ripoto
Kiadó: Művelt Nép Könyvkiadó
Kiadás éve: 2019
Fordította: Márton Lilla
kultúrlény 