2013. április 27-én nyílik meg Roskó Gábor A történelem terhe című kiállítása a MODEMben. Ennek apropóján beszélgettünk a művésszel az installálási héten.
(Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen formában adjam közre a beszélgetésünket. Sok szó esett a szabadságról, határokról, korlátokról… Az élő beszéd, mindig más, mint egy írott szöveg, pergőbb, lazább. Hogy mégis a nyers, kvázi szerkesztés nélküli beszéd mellett döntöttem, a maga félbehagyott mondataival, csapongó gondolataival és bukdácsoló kérdéseimmel? Nem volt szívem megvágni, meghúzni a szöveget. Valahol mindig elveszett volna egy értékes félgondolat… Legszívesebben a hanganyagot mutatnám meg a formálódó hely atmoszférájával, de néhol a kalapács az erősebb… Inkább próbálom megmutatni így…)
Bemerészkedem a kiállítótérbe, amin egyenlőre a káosz uralkodik. Megszokott alapzaj a kopácsolás, a kollegák jövése-menése. Körülöttünk kibontott és még kibontatlan dobozok, falhoz támasztott képek, elhelyezésre váró kerámiák. Még nem tudom elképzelni, hogyan is fog kinézni. Izgalmas bepillantani a háttérben zajló munkába. A beszélgetést a Minjan kerámiák mellett kezdjük…
A kiállításról magáról szeretném kérdezni… a koncepcióról, a művek válogatásáról…
Megkerestek azzal a múzeumtól, hogy szeretnének egy nagy kiállítást csinálni. A kurátor dolga kitalálni a koncepciót és a válogatást is. De itt most a válogatás tulajdonképpen azt jelenti, hogy amikor elkezdtem festeni 18 évesen, attól kezdve szinte az összes dolog itt van, amit csináltam tegnapig.
Nem igazán szóltam bele a válogatásba. Komolyan szólva nem olyan nagyon sok művet csináltam életemben. Ami van, az majdnem mindegyik magángyűjteményekben van, vagy közgyűjteményekben, sőt mondhatjuk, hogy annak a 100%-a. Tehát semmi nem az enyém, vagy nem én rendelkezem fölötte.
Az alkotásokat nézve feltűnt nekem, hogy különböző technikákat alkalmaz. Eleinte nagy festmények születtek, aztán vannak akvarellek, grafikák, kerámiák. Hogyan jöttek ezek a különböző kifejezésmódok? Tartalomhoz a forma vagy esetleg kísérletezés újabb és újabb technikákkal?
Ez utóbbi kevésbé, hanem inkább mindig mikor kifogyok, vagy úgy érzem, hogy valamiből kifogyott az erő, akkor próbálok valami mást. Ha a kétdimenziós ügyekben úgy érzem már nincs elég energia, akkor jön a háromdimenzió, vagyis a szobrok. Az, amúgy is limitált térben, fizikailag. Egy kerámiával vagy bármilyen szobrászati üggyel foglalkozni erősen limitált – technikai háttere van: műhely kell, kemence kell, pályázni kell egy stúdióba, komoly pénzekről van szó stb. Ezt meg kell szervezni, mint egy üdülést vagy egy utazást vagy egy programot. Akkor azt a periódust arra szánom, amikor véget ér, megint vissza lehet térni a festészethez. Hogyha éppen túl hideg van a műteremben, akkor lehet akvarellezni otthon a konyhaasztalnál és így tovább. Vannak ennek ilyen erősen fizikai összetevői is.
A kiállításon láthatunk majd néhány kerámiainstallációt is, köztük a leghíresebbet, a Minjant is. 10 éven át készült Európa különböző műhelyeiben…
Véletlenül alakult így. Egy csehországi porcelánüzemben kezdődött, ahol elektroporcelánokkal, szigetelőanyagokkal foglalkoztak, laborporcelánokat készítettek. Ide sikerült eljutni. Azzal a darabbal kezdődött, tehát valóságos porcelánnal, aztán folytatódott, valahogy az élet azt hozta. Egy idő után már én forszíroztam, pályáztam vagy kerítettem sort arra, hogy bejussak egy stúdióba, hogy be tudjam fejezni. És az, hogy ez 10 évig tartott… utána csodálkoztam rá, hogy tíz dolog, ami 10 évig tart, az ilyen fura… Éppen tízen vannak (Mózes, Dávid, Sámson, Jeromos, Káin és Ábel, Noé, Jákob, Ábrahám és Izsák, Bálám és Salamon) és ez a hitközségi tízet jelenti a zsidó vallásban, tehát hogy 10 férfi kell ahhoz, hogy a templomban imádkozni lehessen, vagy a zsinagógában, vagy mondjuk az imaházban.
Ha különböző műhelyekben készültek, különböző alapanyagokból is?
Igen, mindig éppen abból, amit akkor és ott el lehetett érni. Igazából az volt az elképzelésem, hogy legyen mind fehér – hát aztán nem fehér lett, hanem szürke -, de alapvetően ezek fehér alapanyagok. Amikor az ember kézbe veszi őket, a szürkének az árnyalatai (a lényeg, hogy nem színes). Valamilyen módon mégis ezek a kis árnyalatnyi különbségek határozzák meg őket. Csehszlovákiában (akkor még azt hiszem egyben volt), Hollandiában majd itt Kecskeméten készültek.
Egy picit arrébb megyünk…
Itt lesz még a kiállításon „Roskó Gábor állatkertje” is. Ezek a grafikák az ÉS-ben jelentek meg, majd készült a sorozatból egy könyv is. 81 darab grafika kerül kiállításra. Az állatalakokhoz kapcsolódik egy-egy frappáns, ütős mondat. Ezek egy adott pillanat művei vagy tudatosan vannak felépítve?
Az állatmese az egy régi tradíció, ami végigvonul az évezredeken. Tulajdonképpen abban nincs új, hogy használjuk. Csak nagyon szeretem, vagy nem tudom, mondjuk nagyon családiasan tudok bánni az állatokkal, talán ennyi. Otthonosan mozgok ebben a közegben. A szavak meg vagy úgy történnek, hogy amikor lerajzoltam a lényeket, akkor láttam… Az ember empatikusan elképzeli, hogy mit mondana az ő helyében; amikor ott ül a nyuszi a salátás ládák között a csarnokban, és akkor azt mondja, hogy… Vagy volt olyan, hogy megragadtak bennem ilyen nagyon klisészerű mondatok, amiket vonaton vagy akár a hírekben hallottam, és akkor azokat áthelyeztem egy másik közegbe. Akár ott és akkor le is jegyzeteltem magamnak azt a mondatot, szöveget vagy szituációt.
Mesekönyvet is illusztrált… és hát ugye ott is állatokról van szó. Kapcsolódik ez valahol? Ez egyfajta misszió?
Ha én azt mondanám, hogy ez egy misszió, valóban furán hangzana. Ilyen értelemben nem az, de hozzám annyira közel áll, annyira foglalkoztat, és annyira fontos. Mindig ránézek az állatokra, vagy akár az utcán is beszélgetek velük, így annyira természetes, talán a legtermészetesebb dolog az életemben, hogy az állatokkal foglalkozom… Amiről az előbb is beszélgettünk az egyik kollegával, hogy a világ nem az állatok világa és a mi világunk, hanem egy, egységet alkot. Együtt lakunk egy térben, és akkor ez a tér átjárható számomra. Ezt soha nem választanám szét. De valahogy ösztönösen ezt már gyerekkoromban sem választottam külön; rókákkal aludtam együtt a párnákon. Csak én ezt így nem hagytam el az évek folyamán. Szerintem az emberek ezt elhagyják sokszor, nem emlékeznek rá, hogy milyen arkhét választottak maguknak: kismalacot, kis pónit, valamit. Bennem ez megmaradt, és én ezt ugyanúgy szeretem. Nem azt, hogy mondjuk egy plüssmackóval aludjak, hanem hogy azt a lényt, vagy annak a szellemiségét őszintén el tudjam fogadni. Tőlem ez nem idegen.
Megint egy picit odébb araszolunk…
Hangjáték, szaxofon, zene… ezek is mind kapcsolódnak… Egy nagy egész, aminek megvannak a különböző részei. Valahol ezek összefonódnak egymással; egymásból jönnek, egymásba mennek… Hogy jelennek meg a különböző művészetek az Ön életében? Korszakok vannak?
Megcsörren a telefon, addig én belefeledkezem a képekbe. A mellettem lévő festmények felülről néznek rám, eltörpülök. Arrébb a képek a földön, most én magasodok feléjük. Sétálok, vonzanak. Mire felocsúdok azt látom, hogy a művész és egyik segítője a kerámiák helyét próbálgatják. A legjobb helyet, szöget keresik, ami leginkább visszaadja az alkotó elképzelését, mondanivalóját. Aztán odasétálok és felvesszük újra a fonalat…
Tulajdonképpen én ebbe beleszülettem… A korszakok helyett mondjuk inkább, hogy mikor melyik kerül előtérbe. Amikor az egyikből éppen kifogy a szufla, akkor valami mással kell folytatni. Számomra ez sincs szétválasztva, sosem volt. Nekem az, hogy iparművészet, az ilyen semmitmondó marhaság, mert ugyanúgy egy ékszer is lehet egy mikrovilág, mint az építészet is talán a képzőművészet egy fejlett formája stb. Az, hogy alkalmazva van éppen aktuálisan a társadalmi elképzelésekhez, az nem jelenti azt, hogy az most alacsonyabb rendű vagy magasabb rendű. Ez, az úgynevezett szuverenitása a magas művészeteknek, ez ilyen… Részben persze kellett a történelemnek egy bizonyos szakaszában, és részben most meg nem lenne baj, ha ebből visszavennénk egy kicsit, és valahogy közelednénk az élethez, vagy bárminek is hívjuk a napi penzumot.
Nézegetem a képeket… van bennük egy fricska, egy irónia…
… hogyne, ez nagyon fontos. Mindig ez a távolságtartás vagy nem is tudom, ez a bizonyos értelemben marháskodás a dolgokkal, számomra ez rendkívül fontos dolog.
… és némi társadalombírálat is van…
Nem is kicsi… Sőt egyre több! Most már elfogyott kicsit a türelmem, egyre inkább nem tudok leszakadni erről. Nem mindenkit, de van akit ez kifejezetten irritál… A szocreál miatt rendkívül rossz emlékeik vannak az embereknek… Engem meg ez nem érdekel, … hanem az érdekel, hogy létezett egy Goya, létezett egy Hogarth, létezett egy Daumier és léteztek olyan emberek, akik állandóan társadalmi problémákkal foglalkoztak, és azt lehet mondani, nem volt annyira rossz, ami ebből előjött… Engem ez érdekel, egyre inkább érdekel. Valamiért olyan korszakot élünk, amikor ezt nem lehet hagyni… Nem is az, hogy a napi aktualitást nehéz megjeleníteni… Kevés műfajt látok magam előtt, amiben ez tényleg megjelenik. De úgy általában is a társadalmi elkötelezettség nagyon fontos.
Továbbsétálunk és megállunk egy óriási festmény előtt, amin lovakat látok. Szeretem a lovakat, így hát megkérem a kép szülőatyját meséljen róla…
Ez az egyik első kép, amit életemben festettem. A főiskolán grafikára jártam, sokszorosító grafikára, csak éppen valahogy nem találtuk a közös hangot, és nem is elégített ki. Talán mert előtte már a gimiben is ezt gyúrtam, sok időt töltöttem rajzolással. Úgyhogy eltökéltem magamban, hogy képeket szeretnék festeni. Nem tudom, hogy ez honnan jött, de igényem volt arra, hogy fessek. Magamat vettem rá erre a dologra. Talán volt is valami főiskolai pályázat, amire ezt beadtam. Bizonyos ízlésbeli ügyek miatt ezt kipasszírozták. Ki lett téve a falra, de valamiért nem volt értékelhető abban a konstellációban. Én meg azt gondolom, hogy nem annyira rossz, vagy vacak, hogy ne lehetett volna erről beszélni… Ez volt a legnagyobb elérhetőnyersanyag annak idején. Ez a farostlemez, ez a gyári méret. Iszonyatos nagyság, most már nem is tudok ekkorát kézbe venni sem. Amikor le akartuk vinni a főiskolán, akkor le kellett szedni róla az összes merevítést és behajtani a lépcsőházban. Görbén tudtuk csak levinni, mert ez akkora, hogy mozdíthatatlan. Végre az életemben olyan térben látom, ahol én magam is látom, hogy mit csináltam. Igazából sokkal közelebb van egy murális munkához – amire mindig nagyon vágytam -, vagy egy színházi melóhoz – amit volt szerencsém egy picit csinálni. Ez a méret már majdnemhogy a muráliák felé mutat, az épületfestészet vagy ilyesmi felé.
Ezekről a nagy képekről mikor váltott kisebbekre? Az óriási méret volt az oka?
Nagyon egyszerű oka van. Nem tudok vászonra festeni, vagyis nincs kedvem hozzá. Nem szeretem, mert nekem mindig az ágynemű jut eszembe róla, – és akkor ezért persze valóban sújtson dolgozó népünk megvetése.:) … Mint a németalföldiek… Ezeken az alapozott falemezeken tudok rendesen dolgozni, ott érzem magam otthonosan, annak pedig a mérete az 151 cm x 151 cm-s rétegelt lemez. Ez pedig mozdíthatatlan. Akkor csinálnék megint majd ilyet az életben, ha tudnám, hova kerül vagy megrendelik, mert hát a műtermembe nem tudom bevinni, nem tudom kihozni, fölállítani és nem mondom tovább.
A képeket nézve felötlött bennem, milyen jól mutatnának teljes falon, plafonon vagy akár mozaik padlóként is. Gondolkozik azon, hogy kiterjessze a művészetét? Úgy vettem észre, hogy a szabadság az nagyon fontos, és nem szeretné korlátok közé tenni a művészetét, hanem hagyni szárnyalni… Nem tudom, sikerült-e jól megfogalmaznom…
Hogyne, értem, mit mondd… Mindenképpen ezt szeretném. Az embernek amúgy is megvannak a nagyon súlyos határai. Az mindig egy nagy szenvedés, hogy milyen a nyuszika vagy milyen a róka, és nem léphet ki a bőréből… Ezt mind nagy méretben csinálni, ez egy nagyon-nagyon régi vágyam, de ez megint olyan, hogy hol vannak olyan helyek, ki az, aki ezt megengedi, ki az, aki ezt bevállalja, vagy egyáltalán kifizet egy ilyen marhaságot… ez egy nehéz ügy. Ez a murális dolog, – ami nagy mániám amúgy -, ez nem létezik. Ez a fajtája, mint díszítőművészet, nincsen. Ezért kell valahogy közelíteni ehhez a funkcionálisabb építészethez, funkcionálisabb munkákkal. Vagy tényleg olyan posztmodern helyet elképzelni, amibe még egy figurális dolog is esetleg belefér. Másrészt meg pont az jutott eszembe, hogy pont itt Debrecenben, a nagy színházban csináltunk egy darabot. Annak a díszletét én festettem, amit ott elég nagyban sikerült előadni.
Roskó Gábor a bicikliről és a szabadságról from Én és a Biciklim on Vimeo.
Teljesen más téma, és nem is kapcsolódik a kiállításhoz, de mindenképpen egy érdekes dolog az Ön életében: a gyűjtemények, biciklik…
Régen voltak a bicskák, zsebkések, az anyukámnak odaadtam az összeset… Nem, nem akarok gyűjteni. A kerékpár sem a gyűjteményről, vagy magáról a tárgyról szól. Az engem nem érdekel, hanem hogy mire lehet használni. Pl. faipari szerszámokat gyűjtök, mert azt lehet használni. Azokat a vésőket én kezelem, vagy dolgozom vele. A bicikliben is az az érdekes, hogy az egy tárgy, ami a szabadságot jelenti… Találhatóak köztük darabok a 20-as évektől kezdve egészen napjainkig. Ezek így jönnek meg mennek; vásárolok, meg már cseréltem is… Most már nem fektetek bele nagy energiát, pont azért, mert most már szeretnék vele valamit kezdeni. Azt szeretném, hogy az egy élő dolog legyen. Azért forszíroztam ezt minden fórumon; interneten, rádióban, újságban, hogy ennek az lenne az értelme, hogy ez egy használható tudás legyen. Műhelyek legyenek, vagy hogy a szerelést tanítsuk, hogy ezt az alternatív életformát sugalljuk vele, de semmiképpen sem azt, hogy lógnak a falon a cuccok. Az engem nem érdekel, sosem érdekelt igazából… Biciklimúzeum, ezt a szót csak azért használom, mert mindenki megérti. Hogyha azt mondom, hogy Bauhaus, akkor mindenki megijed, hogy jaj, mit akar ez már megint. Igazából nekem az összművészet miatt fontos a kerékpár pálya és hozzá a múzeum, és hozzá a műhelyek, és hozzá ez a fajta még egyszer mondom, interdiszciplináris ügyek. Arra lenne egy jó ürügy.
Köszönöm szépen a beszélgetést!
A kiállítás megtekinthető április 28 és július 28 között, a MODEM földszinti kiállítótermében.
A képeket Ferencz Ákos készítette. További képek itt.
(megjelent DebrecenPlus.hu)
kultúrlény 