18 éven felülieknek! Felnőtt tartalom!
„Már megint itt van a szerelem… már megint izzad a tenyerem… már megint csak őrája gondolok… már megint akarok egy jó nagyot…” (A.E. Bizottság)
A szerelem az a dolog, amely talán a legtöbbet foglalkoztatja a művészeket. Költők számtalan verset írtak róla, rengetegen lefestették vagy megmintázták, és még többen megénekelték vagy eldalolták. E mindenki által jól ismert, ám mégis egyedi és különleges érzést táncolta el nekünk Egyed Bea és Újvári Milán a II. Kortárstánc Minifesztivál harmadik estéjén a MODEMben, a saját értelmezésükben, néhol kicsit arculcsapósan, néhol kicsit félénken, néhol pedig vad vágyakkal telin.
„A „Radioballet” két független táncművész, Egyed Bea és Újvári Milán, alkalmi projektekre összeálló formációja. Egyed Bea szabadúszó táncosként szerepelt többek közt Góbi Rita, Pataky Klári, Fehér Ferenc, Eleonore Valere-Lachky és a Tünet Együttes munkáiban. Jelenleg saját munkái és a tanítás mellett a Duda Éva Társulattal dolgozik. Újvári Milán eddigi pályája során dolgozott a Frenák Pál Társulattal, a kanadai Cirque du Soleil-el, a Krétakör csapatával, emellett közreműködött olyan független alkotók munkáiban, mint Réti Anna, Nigel Charnock és Rui Horta.”
Mint ahogy egy szempillantás alatt váratlan villámcsapásként beüthet a szerelem, pont olyan meghökkentő felütéssel, in medias res, kezdődik a táncelőadás. Kigyulladnak a fények és egy meztelen fiatalembert látunk egy szál vörös rózsával a kezében, ahogy Radnóti Két karodban című versét szavalja, ezzel hadat üzenve a prüdériának és a jól becsomagolt megszokásnak. Majd pedig feldübörög Marilyn Manson zenéje, és valami szerelemharc táncőrület tanúi lehetünk, ahol a csillapíthatatlan, heves szenvedélybe valami vadság és téboly költözik, amit csak fokoz a lüktető kőkemény rock. Aztán pedig végigjárjuk mintegy bensőséges módon a táncosokkal az utat, amely mindenki számára oly ismerős. A szerelem pulzál és átviharzik az életen, botladozós és kitárulkozós, intim és érzelmes, melankolikus és csendes, őrjítő és csudaszép, játékos, szenvedélyes, vad, nyers és szélsőséges érzelmeket vált ki, majd békésen elringat. Összeveszés, verekedés, kibékülés, és mindeközben a másikban teljesedsz ki, szinte beléivódsz.
A darab elején és végén lévő néhány perces meztelenség keretbe foglalja az előadást. Ezzel a nyílt szexualitással tabukat döntöget, ami meglepi és kibillenti a nézőt a napi rutinból. Muszáj odanézni, arra figyelni, elgondolkodni, mi is történik a tánctéren, hogyan is simul bele ez a kendőzetlenség a következő percek történéseibe. Az pedig, hogy a végén a Bee Gees How Deep Is Your Love című számára egy lassúzás erejéig a nézők is részesei lehetnek e „szerelemnek”, és táncolhatnak a meztelen előadókkal, egyrészről biztosan zavarbaejtő (jaj hol érhetek hozzá? hová tegyem a kezem?), másrészről mindenképpen humor forrása. Kedves mosolyt csal az első pillanatok esetlensége az arcokra, ezáltal is oldva a helyzetet. És ez a szituáció minden egyediségével és furcsaságával együtt is bájos.
A meztelenségen kívül még egy keret van, amely körbefonja a látottakat. Az elején, a már említett nagy klasszikus Radnóti vers, a végén pedig Charles Bukowski A meghatározás című verse. Bukowski egy megosztó figura, nagy punk. Kevesen értékelik zsenialitását, leginkább, merthogy trágár meg alkoholista és szeret megbotránkoztatni. Pontosan… Kifiguráz, eléd tárja a mocskot, ironikus és szórakoztató, és folyton beszól a társadalomnak, a rendszernek, az intézményeknek, a nagy Ááámerikának, mindenkinek, még magának is. Egy intellektuel csavargó, rakenroll kocsmatöltelék, nőgyűlölő nőcsábász, lepukkant zseni, és nagy erénye, hogy nem is akar másnak látszani! Kedvenc íróim egyike… és imádtam, hogy ott van az előadásban…
… tulajdonképpen az egész darabot imádtam. Az a fajta humor és játékosság jött szembe velem, amely teljesen az enyém. Az az irónia, melyet már Vonnegutnál is megszerettem, és olyan remek zenemuzsikák – az említettek mellett még a Wicked Game James Vincent McMorrowtól, Tomahawk, Bushmans Revenge, The White Stripes, Isis -, amelyekre az ember lába elkezdi ütni a taktust, a hétköznapjainknak része, és lebontja az utolsó falakat is; táncszínházban vagyunk.
Az előadás nyílt, közvetlen és őszinte, a táncosok, a mozdulatok kifejezőek. Én elhittem nekik, hogy a szerelmet látom, és úgy éreztem a részese vagyok; az enyém is az, velem is megtörtént már… Szórakoztató, amolyan komolyan könnyed, és elgondolkoztató, amolyan könnyeden komoly. Egy szóval zseniális. Részemről még több Radioballet-t a színpadokra!
Fotó: Dömölky Dániel
(Megjelent: DebrecenPlus.hu)
kultúrlény 